Miért késünk?

A késések mögött egyéni okok rejlenek. Érdemes ezekre rátalálni, és kiküszöbölni, ha valóban szeretnénk ezen változtatni. A pontossághoz jó időmenedzsment szükséges.

Milyen okok húzódhatnak a késés mögött?

Lehet, hogy nem jól mérjük fel az egyes feladatok időigényét, vagy nem összpontosítunk eléggé az adott feladatra, netán túlvállaljuk magunkat.



Az is lehet, hogy közbejön valami és mivel nem mondunk nemet, elkezdünk foglalkozni új feladatokkal, akkor is, amikor nem kellene.



Késéshez vezethet az is, ha nem birjuk befejezettnek nyilvánítani a feladatainkat a maximalizmusunk miatt.



Ami engem illet, előfordul, hogy kések. Pedig nem szeretek késni, mert nem jó, ha a másik fél úgy érzi, hogy nem tisztelem eléggé vagy rabolom az idejét.



Miért kések?



Két okot fedeztem fel.

Az egyik: Gyakran belefeledkezek az adott tevékenységbe, pillanatba, egy beszélgetésbe vagy tréninganyag készítésébe, stb. Amit épp csinálok, pláne, ha érdekel, azt a teljes figyelmemmel teszem, bevonódok, belemerülök. Amivel nincs is gond, amíg, mint egy hidegzuhany arcul nem csap az idő és belém nem hasít a felismerés, hogy mi a következő feladatom, hol várnak éppen.



A másik: Hajlamos vagyok túl sok mindent belepréselni az adott időbe. Úgy gondolom, hogy belefér még ez is, az is, még ezt elküldöm, megírom, befejezem, aztán indulok a megbeszélésre. Az utazás idejét is optimistán számolom.



Hogy tudok ezeken változtatni?



Tervezéssel és tudatossággal. Új szokások beiktatásával. Önkontrollal.



Az első esettel kapcsolatban azt próbálom, hogy egyrészt a figyelmemet ott tartom, ahova épp megyek, arra fókuszálok, és az indulás időpontját tudatosítom többször is magamban, másrészt időtartamot rendelek az aznapi tevékenységekhez. Ugyanakkor igyekszem teret adni máskor, más napon ennek a kevésbé korlátozott, nyugodtabb, szabadabb, alkotó-működésnek, amit annyira szeretek.



A második esetben, amikor túltervezem magam, arra megoldásként azt találtam, hogy prioritások felállításával és tartalékidő betervezésével próbálkozom, illetve megkérdezem magamtól, hogy biztosan most kell-e elvégeznem mindazt, amit bekalkulltam, vagy ráér később is.



Vannak eredmények.

És ha mégis kések, ha már látom ezt a szomorú tényt, akkor mindenképp szólok. Aztán valahogy igyekszem kárpótolni az illetőt kedvességgel, okossággal vagy meghívom egy kávéra.