Tehén a forgószélben

„Életvezetéssel” kapcsolatos gondolataimat általában a saját életemből, tapasztalásaimból merítem. Ezúttal a fogadalmakkal, elhatározásokkal, feladatok rendszerezésével és azok betartásával gyűlt meg a bajom.

A nyár eleje-közepe viszonylag kiegyensúlyozottan, a munka-gyerekneveléses élet kielégítő felosztásával telt. Majd jött az augusztus, amikor is teljesen elengedtem a gyeplőt és átadtam magam ténylegesen a nyaralásnak, így a munka picit háttérbe szorult. „Sebaj!” – gondoltam magamban – „jön a szeptember, az újraindulás, a nyár vége, óvodakezdés, majd akkor én is újra áttolom a hangsúlyt a munka felé.” Így nyugtatgattam lelkiismeretemet, mely augusztusban is gyakran kopogtatott gondolataim ajtaján. De nem foglalkoztam vele. Elhatároztam, hogy szeptemberben leülök és megtervezem előre a hónapomat: mit, mikor fogok elvégezni.
Majd elérkezett az első őszi hónap és semmi nem úgy alakult, ahogy én azt elterveztem, ahogy szerettem volna. Kislányom óvodai beszoktatása nehezen indult, így az addig olyan jól működő napirend teljesen a feje tetejére állt. A nap rohangálásból állt az óvoda és az otthon között, a teendők és a gondolatok csak gyűltek, gyűltek a fejemben, és amikor végre jutott egy kis idő a „Munkára”, egy nagy kapkodás lett az egészből. Mindent egyszerre szerettem volna csinálni, mindenbe belefogtam egy kicsit, de sosem volt meg a teljesség érzése. A gondolat, hogy rendszerezni kellene a dolgokat egyre csak ott dörömbölt a fejemben, de úgy éreztem most minden más fontosabb. Úgy éreztem magam, mint a tehén, akit felkapott a forgószél a „Twister” című filmben.
És, hogy ez az érzés minek volt köszönhető? A rosszul felmért fogadalomnak… Beirányoztam magamnak egy tervet, de nem vettem figyelembe az időzítést, a körülményeket. Bebetonozva elgondolásomban, foggal-körömmel ragaszkodtam elképzelésemhez… és nem engedtem belőle. Ostoroztam magam, nem fogadtam el a szituációt és magamat a szituációban. A „nem jó ez így”-re koncentráltam és a „nem jó ez így” érzés maradt.
 Majd a hónap közepe táján feladtam a „küzdelmet” és végre földre engedett a tornádó. Felmértem az adott helyzetet, nem küzdöttem ellene, felfeküdtem a víz felszínére és hagytam, hogy az Élet nevű folyó irányítson egy picit és megmutassa a prioritásokat. Elfogadtam a jelen szituációt és magamat a szituációban. Ekkor, mintha elcsendesedett volna körülöttem a káosz, megnyugodtam. Ezután újból leültem és írtam egy hosszú listát az aktuális teendőkről, majd – és most jön a lényeg – priorizáltam ezeket a tennivalókat és az idő szűke miatt, csak a legfontosabb dolgokra koncentráltam, apránként beosztva.
El tudtam kezdeni a „miért tökéletes ez így?” érzésre fókuszálni. Az elején nehéznek tűnő szituációban is megtalálni a szépet, a jót… amiből tanulni lehet. Mert bármennyire is nem sikerült megtartanom szeptemberi fogadalmamat, rengeteget tanultam belőle, magamról, az életről, az elengedésről, a rugalmasságról, a prioritásokról. Biztos vagyok benne, hogy a forgószél-effektusnak itt még nincsen vége: bizonyára újból bele kerülök majd egy hónap múlva, fél év múlva vagy 5 év elteltével, és teszek egy olyan fogadalmat, elhatározást, amit nem tudok betartani, de mindez a javamat és a tanulásomat fogja szolgálni: megtanít mindenben keresni és remélhetőleg meg is találni a „miért jó ez így?” érzést.

(Fotó: FreeDigitalPhotos.net)