Kb. 2 éve vettem részt dr Sari van Poelje a hős útjának 12 lépését bemutató egy napos workshopján. Nagy benyomást tett rám, jó néhány tanulsága, üzenete fel-felidéződik a mai napig is bennem. Az állomások között szerepelt egy olyan, amely szelektálás állomása, ahol igenis ki kell vágni azokat a részeket, amelyek nem visznek tovább, amelyek nem a továbblépést, az épülést szolgálják. Azaz fókuszálni kell és a „nem odaillő” részektől el kell búcsúzni.
Már amikor az előadáson ehhez a ponthoz értünk, éreztem, hogy nekem itt dolgom van még magamon. Valahogy nehezen megy a dolgok elengedése, megválni azoktól, ami esetleg visszahúz, vagy nem a cél irányába segít. Lemondani olyan dolgokról, amik fontosak, de egyszerűen nem férnek bele az időmbe, elengedni olyan projekteket, munkákat, amit jó lenne csinálni, de nincs már rá erőm, vagy időm.
És most egy kedves kis nyaraló bontása kapcsán szembesültem ezzel újra. Milyen nehéz végigkísérni egy bontási folyamatot, még akkor is, ha nem a miénk a ház, de tudom, hogy történelme van, hogy akik felépítették anno szívüket-lelküket beletették, hogy mennyi szép emlék, élmény kötődik hozzá, és most jönnek az erős emberek, és kész, vége, lerombolják. De persze nem a rombolás a cél, ez csak egy szükséges folyamat ahhoz, hogy megszépülhessen, hogy egy új, nagyobb ház épülhessen a régi helyére, de mégis olyan furcsa érzés. Ha lehetne akkor, megmenteném a kis házat is, és a kertet is úgy, ahogy van, de nem lehet.
A másik téma, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, a változások kezelése, és az ember hozzáállása a változásokhoz. Áldozat nélkül nincs változás, ha nem engedjük el a régit, ha ragaszkodunk hozzá, akkor nem tud kialakulni az új, nincs tere. Személéletesen bemutatva a ház bontással, ha a takaros kis nyaralót megtartjuk, akkor nincs helye, tere felépülni az új háznak, amely kényelmes otthont biztosít egy négytagú családnak. És sajnos még tovább kell menni, mert a kertből is ki kell vágni szép nagy fákat. Ami szintén nem könnyű döntés, hiszen egy óriási diófa évtizedek alatt tud olyan szép terebélyes lombkoronát növeszteni és bizony be kell áldozni a jó kis árnyékot adó fát is. De ha nem tennék meg, akkor a ház tájolása, energetikailag gazdaságossága csorbulna. Nehéz döntések ezek, de ha a logika úgy kívánja, akkor bizony áldozni kell, és ki kell vágni a fát.
Az emberi működésünkre visszavetítve a ház példáját, ha változni akarunk, ha túl akarunk nőni magunkon, akkor annak bizony ára van, be kell áldozni már megszokott, esetleg meg is szeretett tulajdonságainkat, szokásainkat, annak érdekében, hogy az újaknak teret adjunk, és valóban sikerüljön a változás, megszépülhessünk, és új arcunkat mutathassuk a külvilág felé. Azt tudni kell, hogy ez az elengedés nem mindig könnyű, sőt... Viszont, ha a cél, amely érdekében tesszük elég vonzó, akkor nagyon sok erőt meríthetünk belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése