Angliában töltöttünk néhány napot barátainknál. A kisfiúk elkezdett járni egy gyermekek számára tartott küzdősport edzésre. Mesélték szülei, hogy nagyon tetszik neki, és már az első óra után teljes gőzzel, lelkesedéssel mondta, hogy ő ezt szeretné csinálni, ide szeretne járni. Nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen is lehet ez az edzés (annál is inkább mert a szintén öt éves fiamnak valami hasonlót keresnénk itthon, gondoltam nem árt, ha ő is megnézni, hogy miről is van szó).
Elmentünk, mert az edzőterem úgy van kialakítva, hogy a szülőknek van fenntartott hely a szélén székekkel, ahol végignézik csemetéjüket.
A hely első látásra nem volt túl bizalomgerjesztő, egy hűvös, rideg edzőterem, fehérre meszelt falak, oldalt számtalan bokszzsák. Mikor megérkeztünk még tartott az előző edzés. Már akkor feltűnt, hogy a gyerekek nagyon szívesen vesznek részt az órán, hihetetlen lelkesek, szinte lesik, hogy mi lesz a következő feladat, és nagy lendülettel dolgoznak. Aztán elkezdődött kis vendéglátónk órája (azaz félórája) is. A köszöntés, egymás üdvözlése komolyan, szertartásosan zajlott, mint a felnőtteknél. A bemelegítés viszont már úgy, hogy szívem szerint én is felpattantam volna a székről és beálltam volna a gyerkőcök közé. Ugyanis nem unalmas köröket futottak, négyütemű fekvőtámaszoztak, stb., nem-nem az edző elvarázsolta őket, egy dzsungelbe utaztak, ahol úgy kell futniuk mint a gepárd, az ágak elől le kell húzni a fejüket, a köveket át kell ugrani, és ha jön a medve, akkor mozdulatlanul csendben kell maradni, viszont a következő percben már oroszlánokká váltak és úgy kell üvöltve támadni, mint egy igazi vérbeli nagymacska. Nagyon élvezte az egész társaság. És a többi feladat is úgy épült egymásra, mint egy nagyon jól megkomponált edzésterv. Rengeteget dicsért, mindenkire nagyon odafigyelt, ha valami nem ment valakinek külön odament, elmagyarázta neki, és ha sikerült, akkor a megfelelő pozitív visszacsatolás is megérkezett. Öröm volt nézni a munkát, hogy ezek a kis emberkék hogyan igyekeznek, hogyan hozzák ki magukból a legtöbbet, mindezt nagyon fegyelmezetten, bátran, önbizalommal teli, mert olyan hangulat, légkör ölelte őket körül, ami erre inspirálta őket. Nagyon nagy élmény volt, és jelentem szépen meg is hatódtam, könnyekkel lett teli a szemem.
Hiszen valóban ennyi lenne a titok, ennyin múlik, hogy miként teljesítünk, hogyan állunk helyt az iskolában, munkában, feladatainkban. Azt hiszem egy vérbeli edzőt, coachot láthattam munka közben. Aki mindezt könnyedséggel, a gyerekekre hangolva, teljes figyelmét nekik szentelve azon igyekezett, hogy az óra résztvevőit úgy vezesse, hogy közben ők azt élvezzék, de mégis tanuljanak sokat és kifáradjanak, hiszen erejük legjavát teszik bele. És hogy mindezt miért, mert a cél az övék volt, szerették és tetszett nekik, amit kértek tőlük, érezték a figyelmet, biztonságot és megkapták a megfelelő elismerést a jó teljesítményért.
Igen, így megéri dolgozni, így megéri teljesíteni, hajtani. Egyelőre még csak reménykedek, hogy itthon is találunk ilyen gyöngyszemeket, edzőket, mindenesetre aki emberekkel foglalkozik, motivál, feladatot ad nekik, azoknak melegen ajánlom, hogy jusson néha eszükbe ez a kis történet és próbáljanak a mindennapokba belecsempészni néhány ötletet belőle. Lehet azt a munkát úgy is kiadni, hogy a kollégák szinte alig várják, hogy hozzákezdjenek, lehet úgy is kérni, hogy tudják miért is dolgoznak, lehet úgy is fegyelmezetten dolgozni, hogy közben odafigyelünk egymásra, és ha valakinek nem megy valami, akkor begyakoroljuk együtt, viszont ha már sikerül neki, akkor kötelezően jár érte a pozitív visszacsatolás, dicséret. Sok sikert ehhez mindenkinek, higgyék el megéri!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése