Minőségi kérdezés fontossága, avagy kérdezés nélkül nincs tanulás

 

Tegnap egy igen inspiráló interaktív előadáson vettem részt az ICF magyar tagozata szervezésében.

Action learning tanulócsoportból kaphattunk egy kis ízelítőt, illetve saját bőrünkön érezhettük, hogy milyen nehéz hatékonyan benne lenni egy ilyen folyamatban, mennyi hasznos gondolatot tud elindítani.

Sok érdekes információ és tapasztalás közül egy gondolata Steve Mellaunak - az előadónak – azóta is a fejemben motoszkál, ezért úgy döntöttem, hogy a mai bejegyzés is erről fog szólni.

Felnőttek elfelejtenek kérdezni, és ahol nincs kérdezés ott nincs tanulás.

Ha megfigyelünk gyerekeket, akkor főként 4-6 éves korban a kommunikációjuk túlnyomó része kérdésekből áll (saját tapasztalatból is mondhatom most lesz 5 éves a nagyobbik fiam). Minden érdekli őket, mindenre kíváncsiak, buzog bennük a tanulási, a megismerési, a felfedezés vágy. Számukra a legtermészetesebb dolog, hogy kérdeznek, kérdeznek, kérdeznek. És bizony falhoz tudnak minket állítani néhány érdekes kérdésükkel, kisfiam elmúlt napi kérdéseiből néhány példa.: a szivecskét miért rajzoljuk úgy ahogy, amikor az emberi szív nem is úgy néz ki, a pingvineknek miért olyan nagy a hátsófelük, az emberi agy sárga belül, mi dönti el, hogy jót vagy rosszat álmodunk, stb.

Mivel nekik még sok az újdonság az életben, a legtermészetesebb dolog, hogy rákérdeznek olyanokra is, amiket mi felnőttek már megszoktunk, hogy úgy van, már megtapasztaltuk, hogy annak az a rendje, és eszünkbe se jutna megkérdőjelezni. De miért is? Mert egyszer régen mi is feltettük ezeket a kérdéseket, akkor megkaptuk rá a válaszokat, megtanultuk, hogy az úgy van és elfogadjuk most már kész tényként. És kialakult bennünk egy csomó gát, gátlás, hogy ha még eszünkbe is jut akár egy-egy megbeszélésen egy jó kérdés, akkor se tesszük fel, mert mit fognak majd hozzá szólni.

Pedig az igazán nagy ötletek akkor születnek, ha kilépünk ezekből a jól megszokott szabályokból, tényekből, és mögé merünk nézni, van bátorságunk megkérdőjelezni olyanokat, amiket eddig csak elfogadtunk, mert mondták, mert az úgy van már régóta. És igen, ez persze azzal jár, hogy nekünk is ki kell lépni a komfort zónánkból – hát valamit valamiért...

De úgy tűnik megéri, hiszen, ha ez nem tette volna meg anno pl. Steve Jobs, akkor most nem lenne Ipod, nem lenne MP3 lejátszó.

A szabályok jók és kellenek, hiszen nélkülük nehezen tudnánk együtt élni, civilizált társadalmat alkotni. De az igazán nagy dolgok akkor születnek, ha a megszokott rendet megkérdőjelezi valaki és veszi a bátorságot, hogy kipróbálja, hogy lehet-e másként is csinálni, úgy hogyan működik.

Ehhez azonban fel kell vállalni azt is, hogy néha bizony hibázunk, lehetnek rossz döntések is. Nyitottnak kell lenni az újra, az új megoldásokra, a többiekre, a környezet tudására, visszajelzéseire, a minket körülvevők által feltett kérdésekre. Ez nem azt jelenti, hogy engedjük magunkat befolyásolni, de a kívülállók sokszor láthatnak olyat, amit mi esetleg nem is látunk, hiszen annyira involválódva vagyunk, saját szemüvegünkön keresztül látunk csak rá a problémára.

Zárásként arra bátorítanék mindenkit, hogy kérdezzünk! Ha van egy nehéz helyzet, amiben már régóta őrlődünk, akkor keressük elő magunkban az 5 éves énünket, és nézzünk rá úgy a dolgokra, ahogy akkor tettük. Kérdőjelezzük meg a kőbe vésett szabályokat, tegyünk fel kérdéseket magunknak és a körülöttünk lévőknek is. Egy próbát megér – érdekes tapasztalás lehet.