Rakonczay Gábor és Viki – azaz tényleg fejben dől el minden

A múlt héten tartott előadást a Fiatal Vezetők Akadémiájának motivációs modulján Rakonczay Viki, a óceánt átevező kenus felesége. Már az első találkozásunk is hihetetlen magával ragadó volt. Ritkán adódik olyan lehetőség az életünkben, amikor egy ennyire pozitív, hittel teli emberrel személyesen le tudunk ülni beszélgetni. Szinte érezni lehetett az erőt és a pozitív hullámokat, amiket sugárzott felénk. Csodálatra méltó jelenség Rakonczay Viktória, hiszen mindezt úgy tette, hogy férjéről már hetek óta nem tudott semmit. Bámulatra méltó volt az az eltökéltség, amivel állította, hogy biztosan nincs Gáborral semmi baj, csak a kommunikációs rendszere romlott el (az az egyetlen műholdas telefon, amit magával vitt az útra). Ahogy telt az idő, és a kenus még mindig nem akadt össze egyetlen hajóval se, nem látta senki, és neki sem sikerült hírt adni magáról az óceánról, szerintem egyre többen követték nyomon az eseményeket, szurkoltak érte, de valószínű, hogy egyre többen adták fel a reményt, és kimondva vagy kimondatlanul gondolták úgy, hogy ennek az eddigi hihetetlen sikertörténetnek itt vége szakad, és mi lesz szegény Vikivel, hogy fogja feldolgozni a veszteséget.

Szerencsére erre a szomorú forgatókönyvre nem került sor. Viki még múlt hét szerdán is azt mondta nekünk, hogy április közepe körül kell kikötnie Gábornak, és ő tudja, hogy egyszer csak megcsörren a telefonja, és bejelentkezik, de addig még meg kell szerveznie a hajó hazaszállítását is.

Hihetetlen példát mutattak nekünk ők ketten. Én egy életre megtanultam, hogy tényleg nem létezik lehetetlen, minden a fejünkben dől el. Ha van egy olyan célunk, ami igazán fontos nekünk, akkor tegyünk meg érte mindent, higgyünk benne, keressük a támogató, pozitív emberek társaságát, és ami talán a legfontosabb, hogy higgyünk önmagunkban - illetve, ha nem egyéni a feladat, hanem van egy társunk vagy akár egy csapatunk, akkor bennük is hinni és bízni kell maximálisan – és akkor sikerülni fog. Viki, Gábor elmondtátok, megmutattátok, bebizonyítottátok! Köszönjük!!!

Intenzív és instant csapatépítés - avagy klipforgatás coach szemmel

Férjem hobbi filmes is, így rajta keresztül néha belelátok egy-egy videoklip vagy film elkészülésének kulisszatitkaiba. Most a legutóbbi, legintenzívebb élményt szeretném megosztani. Arra a háttérmunkára fókuszálva, hogy az összegyűlt művészekből hogyan vált a forgatási nap végére egy igazán jól együttműködő csapat.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy múltbéli jól sikerült közös munkára hivatkozva felkereste a zenekarvezető a férjemet, hogy lenne-e kedve egy újabb klip elkészítéséhez. Innentől kezdve beindult a gépezet. Megvolt a közös cél, amire fel kell állítani egy stábot, és egyben a feladat is ráadásul elég rövid határidővel. 

Férjem, mivel egy nagy adag tehetséggel valóban csak hobbiból, örömből filmezik, így nincs állandó, kialakult gárda körülötte, akiket ilyenkor csak pikk-pakk össze tudna rántani. Az évek és a közös munkák során már megtalálta azokat a hasonló beállítottságú társakat, akikkel szeret és tud is együtt dolgozni. Első körben, tehát feléjük indult a körtelefon, hogy benne lennének-e egy újabb közös munkában. Szerencsére mindenki egyhangúlag és lelkesen rábólintott a felkérésre. Így a csoport egy részének az összeverbuválása néhány nap alatt meg is történt. A forgatás szempontjából őket nevezném a filmes csapat magjának (4 fő), akik már ismerik egymást, van közös múltjuk, tudják egymás erősségét, gyengeségét – nem nulláról kell felépíteni, kiosztani a szerepeket – ez sokban megkönnyíti, lerövidíti a folyamatot.

Nekik kell erősen együttműködni, különösen az előkészítő, ötletelő fázisban a másik évek óta működő csapattal, a zenekarral (a zenekart itt tágabb értelemben gondolom, nem csak a színpadon megjelenő zenészeket értem alatta, hanem az őket támogató, körülvevő menedzsmentet is).

A célja mindkét csapatnak közös: egy ütős klipet készíteni.

Első körben az egyeztetések során kirajzolódik a téma, stílus, hangulat. Ennek legfontosabb lépése, hogy az eddig féltve őrzött új dalt megosztják a zenészek a filmesekkel (természetesen teljes titoktartást kérve – hogy akkor és úgy durranjon és legyen bemutatva, ahogy azt már eltervezték). Tehát lefektetik a közös munka keretekeit. A két csapat erre a munkára egy egységes alkotóközösségé alakult, formálódott, meghatározták az együttműködés feltételeit.

A következő lépés az ötletelés, ki mit szeretne, mi legyen benne, mi ne legyen benne. Első körben még csak nagy vonalakban, aztán egyre kisebb részletekig lebontva, a konkrétumok is kezdenek kirajzolódni. Megtalálják a helyszínt, fixálják a jeleneteket.

A filmes stáb összeállítja az anyagát, a fontosabb kérdésekben egyeztetve a zenekarral, de néhány dologban önállóan, proaktívan dönt és cselekszik, halad a folyamat. A végső döntést természetesen együtt hozzák, minden csapattagot értesítenek mindenről, a zenekar jóváhagyása nélkül nem készül el semmi.

Egy nagyon aktív, jó dinamikájú többnyire telefonon, ill. neten keresztül zajló alkotói folyamat zajlik ilyenkor, amelyben mindenki kiveszi a részét. A folyamat vezetője, inspirálója azonban a két vezető. Mivel úgy tűnik, hogy hamar megtalálták a közös hangot, jól együtt tudnak működni, ez a folyamat valóban energiával teli, és egyre inkább motiváló, előrébb vivő.

A forgatás előtt néhány nappal összeáll a végső forgatókönyv is. Először a filmes stáb tart egy végső egyeztető találkozót, amin részletesen átbeszélik a forgatás napját, illetve, hogy kinek mi lesz a feladata. A forgatás előtt két nappal pedig a zenekarral együtt tartanak egy közös egyeztetést. Itt már csatlakoznak a világításért és a hangért felelős tagok is, hiszen velük is nagyon fontos fixálni, hogy milyen eszközökre lesz szükség, mivel készüljenek, és mi lesz a szerepük a nagy napon. Azaz az együttműködő a projektbe besegítő újabb tagok érkeznek, akiket szintén képbe kell hozni, informálni kell, hogy ők is lássák a „nagy képet” és abban a szerepüket.

És végül elérkezik a forgatás napja, amire közel egy hónapja készül minden beavatott. Ilyenkor a rendező egyértelmű vezetővé növi ki magát. Ez szükséges ahhoz, hogy a megjelent közel 40-50 embert megfelelően tudja irányítani, koordinálni és kordában tartani. Hiszen az ő fejében állt össze a klip, ő tudja, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy utána a vágás során egy valóban jó anyagot tudjon összetenni. Neki itt fejben, lélekben, mentálisan nagyon helyt kell állnia, hiszen ami ezen a napon nem történik meg, az már nincs is. Ha kimarad egy felvétel, akkor már hiába jut eszébe, hogy milyen szuper lenne egy közeli arc – az már pótolhatatlan. Ha jobban belegondolunk az üzleti életben egy-egy tárgyalás, szerződéskötés is hasonló, ha akkor ott nem jutott eszünkbe, hogy rákérdezzünk, lefixáljunk valamint, vagy nem mondtuk el az egyik kulcs érvünket, akkor azt már nem vagy csak nehezen tudjuk pótolni.

És persze adódnak, mint ahogy minden projekt során adódhatnak előre nem várt fejlemények. Pl.: a lefixált helyszínen éppen egy építkezést kezdtek meg. Szerencsére sikerült megbeszélni, egyeztetni, hogy azon a napon inkább más területeken folytatódjon a munka, hiszen különben neki se tudtak volna kezdeni a forgatásnak. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne a kétségbeesés, pánikolás ragadja el az embert, hogy most aztán mi lesz, hanem a megoldásra fókuszálva a lehetséges kiutat keresse. Mindig van választási lehetőség, mindig van „b” verzió, csak észre kell venni.

A forgatás összességében jól sikerült, nagyon jó hangulatban zajlott, és minden olyan kép felvételre került, amihez szükség volt a kliphez. Ezt a napot még kb. két hét intenzív és magányosabb munka követte a vágóasztal mellett, de az egyeztetés itt is folyamatos volt a zenekar felé. A felfokozott hangulatú nap tovább erősítette a csapatok közötti bizalmat és figyelmet. Mindenki nagyon várta már a végeredményt, ami úgy valóban olyan lett, mint amit az elején elképzeltek, megálmodtak, sőt...

Csapatépítés

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy jó pár multinál eltöltött évvel a hátam mögött különféle tréningek, képzések és coachingok sorát járhattam meg. Természetesen volt közöttük sok hasznos is, de olyan is akadt, amiről szinte egy szót se tudnék visszaidézni, és olyan is sajnos, ami inkább rontott a helyzeten, mint javított volna.

A csapatépítés számomra egy nagyon érdekes kérdés. Nem hiszek abban, hogy ha látszik, hogy van egy kicsit döcögősen működő csapat, vagy esetleg egy újonnan létrehozott csoport, kapjanak egy jó kis egy-két napos csapatépítő tréninget és pipa, minden meg van oldva. Jelentem az esetek túlnyomó részében semmi sincs ezzel megoldva. Lehet az akármilyen szuper program akár kinti, akár egy terembéli, ha a csoportot mozgató (és adott esetben negatív irányba vivő) alapvető problémák nem kerülnek ki az asztalra, és tárulnak fel, akkor az csak felületi látszat munka és egyáltalán nem fog tartós, mély változást eredményezni az emberek együttes működésében. Igen ám, de a csapatépítéseknek általában az is célja, hogy érezzék jól magukat a kollégák, szerezzenek együtt pozitív élményeket, ismerjék meg egymást más helyzetben. Ezzel viszont nehezen egyeztethető egy feltáró, őszinte, problémákat kitevő megbeszélés – ami legalábbis az elején biztos nem kellemes és pozitív hangulatú. Na akkor hol az igazság? Mit lehet tenni?

A kérdés, hogy mi a cél? Ha tényleg egy kellemes napot szeretnénk szerezni a csoportnak, akkor nyugodtan el lehet küldeni őket egy un. outdoor tréningre, ahol nem mindennapi helyzetekben kipróbálhatják magukat. Még akár jobban meg is ismerhetik egymást, pozitív közös élményeket tudnak szerezni, sőt még tanulhatnak önmagukról is. Viszont óvatosan bánnék egy ilyen tréninggel, ha már eleve egy feszült légkör van a csoporton belül, hiszen az egyes feladatok ezt még jobban kihangosíthatják, ami aztán pontosan a tréning pozitív hozzáadott értékét rombolja szét teljes mértékben, hiszen inkább csalódott, megalázott, kedveszegett, sértődött kollégák ülnek egymással szemben a végén (ilyenben is volt részem és nem éreztem, hogy most ettől előrébb lennénk az ügy megoldásában, sőt..).

Én úgy látom, hogy az igazi fejlődést, igazi áttörést, csapattá forrást különösen jól tudja támogatni egy csoportos coaching folyamat, ami ugyan lassabb, mint lezavarni egy-két napos tréninget, és sokkal munkásabb a résztvevőknek is, de ha igazán fontos, hogy jól és hatékonyan tudjanak együttműködni, és valóban megértsék a tagok egymás működését, és a közös célt, amiért együtt kell küzdeniük, akkor ez egy nagyon jó eszköz lehet. Érdemes használni és teret engedni neki!

Fontos, hogy legyen célunk!

Az élet tényleg úgy működik, hogy vannak sikeres emberek, akiknek minden olyan könnyű és vannak kudarcra ítéltek, akiknek nehezen jönnek össze a dolgai? Ezt sokat hallom, de bevallom, én nem hiszek benne. Szerintem a kérdés kulcsa, a döntés a fejünkben van, tőlünk függ, hogy melyik csapatba tartozunk. Biztosan vannak szerencsésebbek és kevésbé azok, ezt el tudom fogadni, de hogy miként állunk az élethez és mit hozunk ki belőle, az a legnagyobb mértékben tőlünk függ, rajtunk múlik.

Hiszek abban, hogy mindig van választási lehetőségünk, szinte mindig minden helyzetben mi döntünk és választunk, hogy melyik úton indulunk el. Persze a döntéseinknek vannak következményei, esetleg áldozatai (amit mi áldozunk fel cserébe, vagy akár olyan is, aki a mi döntésünk miatt kerül feláldozott helyzetbe) és persze vannak pozitív vonzatai is. Az is döntés, hogy nem változtatok a helyzeten, pedig nem érzem jól magam benne. Elég gyakran választjuk ezt az utat. Hogy miért? Mert ezt már ismerjük, még ha rossz is, de már megszoktuk. Lehet panaszkodni, morgolódni. Ha a változtatás mellett tesszük le a voksot, akkor a feltételezhetően jobb, de ismeretlen világnak vágunk neki, kiszámíthatatlan, hogy pontosan mi fog történni és persze tenni, fáradozni is kell a változás érdekében. Sajnos, mi emberek úgy vagyunk összegyúrva, bekódolva, hogy nem szeretjük a változásokat. Épp ezért a változáshoz nagy akaraterő, elszántság, eltökéltség, erő szükséges. És persze az sem árt, ha van mellettünk valaki, akire tudunk közben támaszkodni, aki átlendít a nehéz helyzeteken, aki nem hagyja, hogy az a fránya gumikötél visszarántson minket a régi, ismerős, megszokott útra.

Nagyon sokat segít, ha egy jól körülhatárolt cél lebeg a szemünk előtt, egy olyan, ami elég vonzó és inspiráló ahhoz, hogy szinte húz magához. Munkánk során sokat használjuk a SMART célokat. Egy gyors megállót tennék, annak tisztázására, hogy milyen is a SMART cél?

S- specifikus, azaz az egyénre szabott,

M – mérhető, mindent lehet mérni, ha már minden kötél szakad, akkor egy 1-10 skálán bejelöljük a jelent és a vágyott célt,

A – attraktív, elég vonzó legyen, olyan, ami valóban fontos számunkra,

R – reális, elérhető, a valóság keretein belül mozogjon,

T – tervezhető, időben behatárolható, határidővel rendelkező.

Hogy miért is tartom hasznosnak, ha valaki ki tud tűzni maga elé egy ilyen célt? Mert csak olyan céllal érdemes foglalkozni és dolgozni rajta, ami valóban ott és akkor nagyon fontos neki, mert abban lesz az energia, és ott fognak tényleg történni az események, egy ilyen célért sokkal többet megteszünk, mint egy olyanért, amit csak úgy kaptunk, vagy csak azért szeretnénk neki megfelelni, mert a környezet ezt várja el tőlünk.

A coaching folyamatban sokszor eltelik akár két-három ülés is, mire megszületik az igazi cél, amivel aztán dolgozni lehet. Ez nem baj, mert közben is haladunk, munka folyik, tisztul a belső kép, egyre nagyobb rend lesz a fejbéli polcon. És ha jó munkát végeztünk, akkor egy jól meghatározott cél érdekében dolgozni sokkal könnyebb, szinte magától érthetően kirajzolódnak a lépések.

Szóval, kedves olvasó, neked meg van a célod?

Egy edző bőrébe bújt motivátor

Angliában töltöttünk néhány napot barátainknál. A kisfiúk elkezdett járni egy gyermekek számára tartott küzdősport edzésre. Mesélték szülei, hogy nagyon tetszik neki, és már az első óra után teljes gőzzel, lelkesedéssel mondta, hogy ő ezt szeretné csinálni, ide szeretne járni. Nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen is lehet ez az edzés (annál is inkább mert a szintén öt éves fiamnak valami hasonlót keresnénk itthon, gondoltam nem árt, ha ő is megnézni, hogy miről is van szó).

Elmentünk, mert az edzőterem úgy van kialakítva, hogy a szülőknek van fenntartott hely a szélén székekkel, ahol végignézik csemetéjüket.

A hely első látásra nem volt túl bizalomgerjesztő, egy hűvös, rideg edzőterem, fehérre meszelt falak, oldalt számtalan bokszzsák. Mikor megérkeztünk még tartott az előző edzés. Már akkor feltűnt, hogy a gyerekek nagyon szívesen vesznek részt az órán, hihetetlen lelkesek, szinte lesik, hogy mi lesz a következő feladat, és nagy lendülettel dolgoznak. Aztán elkezdődött kis vendéglátónk órája (azaz félórája) is. A köszöntés, egymás üdvözlése komolyan, szertartásosan zajlott, mint a felnőtteknél. A bemelegítés viszont már úgy, hogy szívem szerint én is felpattantam volna a székről és beálltam volna a gyerkőcök közé. Ugyanis nem unalmas köröket futottak, négyütemű fekvőtámaszoztak, stb., nem-nem az edző elvarázsolta őket, egy dzsungelbe utaztak, ahol úgy kell futniuk mint a gepárd, az ágak elől le kell húzni a fejüket, a köveket át kell ugrani, és ha jön a medve, akkor mozdulatlanul csendben kell maradni, viszont a következő percben már oroszlánokká váltak és úgy kell üvöltve támadni, mint egy igazi vérbeli nagymacska. Nagyon élvezte az egész társaság. És a többi feladat is úgy épült egymásra, mint egy nagyon jól megkomponált edzésterv. Rengeteget dicsért, mindenkire nagyon odafigyelt, ha valami nem ment valakinek külön odament, elmagyarázta neki, és ha sikerült, akkor a megfelelő pozitív visszacsatolás is megérkezett. Öröm volt nézni a munkát, hogy ezek a kis emberkék hogyan igyekeznek, hogyan hozzák ki magukból a legtöbbet, mindezt nagyon fegyelmezetten, bátran, önbizalommal teli, mert olyan hangulat, légkör ölelte őket körül, ami erre inspirálta őket. Nagyon nagy élmény volt, és jelentem szépen meg is hatódtam, könnyekkel lett teli a szemem.

Hiszen valóban ennyi lenne a titok, ennyin múlik, hogy miként teljesítünk, hogyan állunk helyt az iskolában, munkában, feladatainkban. Azt hiszem egy vérbeli edzőt, coachot láthattam munka közben. Aki mindezt könnyedséggel, a gyerekekre hangolva, teljes figyelmét nekik szentelve azon igyekezett, hogy az óra résztvevőit úgy vezesse, hogy közben ők azt élvezzék, de mégis tanuljanak sokat és kifáradjanak, hiszen erejük legjavát teszik bele. És hogy mindezt miért, mert a cél az övék volt, szerették és tetszett nekik, amit kértek tőlük, érezték a figyelmet, biztonságot és megkapták a megfelelő elismerést a jó teljesítményért.

Igen, így megéri dolgozni, így megéri teljesíteni, hajtani. Egyelőre még csak reménykedek, hogy itthon is találunk ilyen gyöngyszemeket, edzőket, mindenesetre aki emberekkel foglalkozik, motivál, feladatot ad nekik, azoknak melegen ajánlom, hogy jusson néha eszükbe ez a kis történet és próbáljanak a mindennapokba belecsempészni néhány ötletet belőle. Lehet azt a munkát úgy is kiadni, hogy a kollégák szinte alig várják, hogy hozzákezdjenek, lehet úgy is kérni, hogy tudják miért is dolgoznak, lehet úgy is fegyelmezetten dolgozni, hogy közben odafigyelünk egymásra, és ha valakinek nem megy valami, akkor begyakoroljuk együtt, viszont ha már sikerül neki, akkor kötelezően jár érte a pozitív visszacsatolás, dicséret. Sok sikert ehhez mindenkinek, higgyék el megéri!!!

Coaching Team a Coaching Héten

A mai bejegyzés egy kicsit rendhagyó lesz. Most van a Coaching Hete világszerte. A héten számtalan coachinggal kapcsolatos rendezvény, megmozdulás, megjelenés, riport, stb. történik zajlik szerte a nagyvilágban és természetesen kis hazánkban is.
A Coaching Team tagjai is aktívan jelen vannak és ezen a héten különösen azon dolgoznak, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk ismertetni, hogy mi is az a coaching valójában illetve népszerűsíteni, terjeszteni tudjuk tovább.
Ott voltunk a 2011-ben készült nemzetközi coach felmérés hétfő reggeli prezentációján, ahol számos érdekes adatot megtudhattunk nemzetközi tendenciákról, illetve a hazai trendekről. Ahogy a képen is látható az ICF Magyar Tagozatának idei elnöksége között Bite Barbara is megjelenik, mint az idei titkári pozíció betöltője. (Mivel eddig ezen a fórumon még nem tudósítottunk ezen örömteli eseményről, ezennel is szívből gratulálunk neki!)
Kedden az éves Coach Konferencián szintén képviselte magát a Coaching Team.
Mai napon, szerdán a Jazzy rádióban este 19-20 óra között a dr. Jazzy műsor keretében egy beszélgetés lesz hallható Lerf Andreával fiatal vezetőkről, stresszkezelésről, motivációról és egyéb mindennapjainkat érintő témákról. A beszélgetés a Jazzy Rádió on-line oldalán is követhető lesz, illetve igyekszünk minél hamarabb kitenni a weboldalunkra is.
És még nincs vége a hétnek...
Folytatás következik!

Álmok és ébredések - Siklós Barbara stíluscoach írása

Életünk ébredésekből és visszaalvásokból áll: minden reggel felkelünk, és minden este lefekszünk (jó esetben).

De ugyanúgy igaz ez nagybetűs Életünkre is: vannak időszakok, amikor téli álmot alszunk, hagyjuk, hogy sodorjanak a hétköznapok, nem azt csináljuk, amit szeretnénk, de nem teszünk ellene, mert vagy nincs erőnk vagy nincs motivációnk vagy mert nem is érzékeljük, hogy éppen ebben a fázisban vagyunk.

Majd jönnek szakaszok, amikor felébredünk, ráeszmélünk, hogy nem vagyunk boldogok, valami hiányzik az életünkből, váltani kellene, más életre vágyunk és kezünkbe vesszünk az irányítást.

Eddigi éveimet én is e két „állapotra” tudnám osztani.

Gyermekkorom egyértelműen az ébredésről szólt: rácsodálkozás a világra, tanulás, boldog családi élet, mindennapok egy idegen országban, rengeteg-rengeteg tapasztalás.

A negatív váltás, emlékeim szerint valamikor 16-18 éves korom körül kezdődött és állt be. Hosszú, telet-nyarat átölelő „ébren-álomba” zuhantam. Sodródtam a mindennapokkal. Beleragadtam egy hosszú, de jövőtlen kapcsolatba. Éber Csipkerózsikaként tengődtem. Nem a saját életemet éltem, nem voltam saját magam, de mégsem érett meg bennem a változás iránti vágy. A munkahelyem nem volt se rossz se nem jó, be kellett járni, nem gondolkoztam a miértjén. Amikor az ember az álom szakaszban van, nem érzékeli, hogy ez így nem jó. Majd amikor elkezdi piszkálni valami belülről, akkor ébred rá, hogy lépni kellene valamerre. Ilyenkor általában még nem tudjuk merre?)

A változás szele 2000 tájékán csapott meg először, de igazán csak 2004-ben kezdődött el. Ekkor kezdett el mozgolódni a belső gondolat, hogy valami nincs a helyén, nem kerek az életem. Ekkor kezdtem el keresni egy új irányt és egyben kezembe venni az irányítást. Ekkor kezdtem el a realitás talaján álmodni, hogy aztán ezek az álmokat célokká majd valósággá alakítsam át.

Leültem és átgondoltam, mit szeretnék elérni ebben az életben, mik az álmaim, hogyan szeretném érezni magam, amikor idős koromba visszanézem majd és értékelem Életemet. Ez az utolsó gondolat adott egy hatalmas lökést: a papíron ugyanis az állt: „Ha visszatekintek majd életemre, vállon veregethessem magam és azt mondhassam: Jól csináltad öreglány!”

Az álmok viszont, álmok maradnak, ha nem indulunk el a megvalósítás útján és nem alakítjuk őket át célokká: kézzel fogható, reális, mérhető, időben meghatározott, motiváló célokká.

Ha ezek megvannak nincs más hátra, mint meg is valósítani őket, hogy a célok valósággá alakuljanak át. Ehhez viszont kitartás és erő szükséges.

Az alábbiakban összeszedtem a lépéseket, ahogyan én haladtam az álmok>célok>valóság evolúciós fokain.

1. Írj egy listát az álmaidról. A legapróbbaktól a legnagyobbakig. Ezt a listát folyamatosan bővítsd, vedd elő újra és újra, olvasgd és ízlelgetem. Nincs „cikis” vagy „béna” álom. A TE álmod, ezért számodra a legfontosabb. (nálam pl. szerepel az álom-listán egy motorcsónakkal történő száguldás a tenger közepén, miközben Jan Hammer „Crockett’s theme-jét hallgatom )
2. Rangsorolj. Nézd meg, melyik álom számodra a legfontosabb, melyiken szeretnél rögtön elkezdeni dolgozni. Kezdetben indulj el hát egy álom nyomvonalán. Ha már gyakorlottabb leszel, több álom megvalósításán is munkálkodhatsz egyszerre.
3. Majd kezd el a kiválasztott álmot célokká alakítani: hogyan éred el az álmod? Milyen célokat kell kitűznöd és elérned, hogy az álom valóra váljon? Fogalmazd meg a lépéseket. (az én esetemben pl. – csak, hogy egy kézzel fogható esetnél maradjunk – azt jelenti, hogy be kell szereznem a dalt; be kell szereznem egy lejátszó eszközt, amin hallgathatom; el kell jutnom egy tengerparti helyre, ahol van motorcsónak bérlési lehetőség)
4. És végül jön a megvalósítás szakasz, amikor is a kitűzött célokat megvizsgáljuk és megtervezzük a lépéseket, hogy az álom valósággá váljon. (hogy továbbra is a saját példámnál maradjak: beszerzem az eszközöket és felkutatom, hol lehet motorcsónakot vezetni. Befizetem az utat a helyszínre, összegyűjtöm a pénzt)

Persze az én példám nagyon egyszerű és ez csak egy módja álmaink valóra váltásának, de általában egy komoly álom megvalósítása évekbe is telhet. Így elhagyhatatlan emberi tényező a kitartás, és ami még fontosabb, az elég vonzó álom.

Útravalóul álljon hát itt egy elraktározandó idézet Leon Suenens bíborostól:

„Boldogok azok, akik álmodnak és készek arra, hogy megadják az árát annak, hogy álmaikat valóra is váltsák."