Változás, beáldozás - Mit lehet tanulni egy ház bontásából?

Kb. 2 éve vettem részt dr Sari van Poelje a hős útjának 12 lépését bemutató egy napos workshopján. Nagy benyomást tett rám, jó néhány tanulsága, üzenete fel-felidéződik a mai napig is bennem. Az állomások között szerepelt egy olyan, amely szelektálás állomása, ahol igenis ki kell vágni azokat a részeket, amelyek nem visznek tovább, amelyek nem a továbblépést, az épülést szolgálják. Azaz fókuszálni kell és a „nem odaillő” részektől el kell búcsúzni.

Már amikor az előadáson ehhez a ponthoz értünk, éreztem, hogy nekem itt dolgom van még magamon. Valahogy nehezen megy a dolgok elengedése, megválni azoktól, ami esetleg visszahúz, vagy nem a cél irányába segít. Lemondani olyan dolgokról, amik fontosak, de egyszerűen nem férnek bele az időmbe, elengedni olyan projekteket, munkákat, amit jó lenne csinálni, de nincs már rá erőm, vagy időm.

És most egy kedves kis nyaraló bontása kapcsán szembesültem ezzel újra. Milyen nehéz végigkísérni egy bontási folyamatot, még akkor is, ha nem a miénk a ház, de tudom, hogy történelme van, hogy akik felépítették anno szívüket-lelküket beletették, hogy mennyi szép emlék, élmény kötődik hozzá, és most jönnek az erős emberek, és kész, vége, lerombolják. De persze nem a rombolás a cél, ez csak egy szükséges folyamat ahhoz, hogy megszépülhessen, hogy egy új, nagyobb ház épülhessen a régi helyére, de mégis olyan furcsa érzés. Ha lehetne akkor, megmenteném a kis házat is, és a kertet is úgy, ahogy van, de nem lehet.

A másik téma, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, a változások kezelése, és az ember hozzáállása a változásokhoz. Áldozat nélkül nincs változás, ha nem engedjük el a régit, ha ragaszkodunk hozzá, akkor nem tud kialakulni az új, nincs tere. Személéletesen bemutatva a ház bontással, ha a takaros kis nyaralót megtartjuk, akkor nincs helye, tere felépülni az új háznak, amely kényelmes otthont biztosít egy négytagú családnak. És sajnos még tovább kell menni, mert a kertből is ki kell vágni szép nagy fákat. Ami szintén nem könnyű döntés, hiszen egy óriási diófa évtizedek alatt tud olyan szép terebélyes lombkoronát növeszteni és bizony be kell áldozni a jó kis árnyékot adó fát is. De ha nem tennék meg, akkor a ház tájolása, energetikailag gazdaságossága csorbulna. Nehéz döntések ezek, de ha a logika úgy kívánja, akkor bizony áldozni kell, és ki kell vágni a fát.

Az emberi működésünkre visszavetítve a ház példáját, ha változni akarunk, ha túl akarunk nőni magunkon, akkor annak bizony ára van, be kell áldozni már megszokott, esetleg meg is szeretett tulajdonságainkat, szokásainkat, annak érdekében, hogy az újaknak teret adjunk, és valóban sikerüljön a változás, megszépülhessünk, és új arcunkat mutathassuk a külvilág felé. Azt tudni kell, hogy ez az elengedés nem mindig könnyű, sőt... Viszont, ha a cél, amely érdekében tesszük elég vonzó, akkor nagyon sok erőt meríthetünk belőle.

Fontos, hogy legyen célunk!

Az élet tényleg úgy működik, hogy vannak sikeres emberek, akiknek minden olyan könnyű és vannak kudarcra ítéltek, akiknek nehezen jönnek össze a dolgai? Ezt sokat hallom, de bevallom, én nem hiszek benne. Szerintem a kérdés kulcsa, a döntés a fejünkben van, tőlünk függ, hogy melyik csapatba tartozunk. Biztosan vannak szerencsésebbek és kevésbé azok, ezt el tudom fogadni, de hogy miként állunk az élethez és mit hozunk ki belőle, az a legnagyobb mértékben tőlünk függ, rajtunk múlik.

Hiszek abban, hogy mindig van választási lehetőségünk, szinte mindig minden helyzetben mi döntünk és választunk, hogy melyik úton indulunk el. Persze a döntéseinknek vannak következményei, esetleg áldozatai (amit mi áldozunk fel cserébe, vagy akár olyan is, aki a mi döntésünk miatt kerül feláldozott helyzetbe) és persze vannak pozitív vonzatai is. Az is döntés, hogy nem változtatok a helyzeten, pedig nem érzem jól magam benne. Elég gyakran választjuk ezt az utat. Hogy miért? Mert ezt már ismerjük, még ha rossz is, de már megszoktuk. Lehet panaszkodni, morgolódni. Ha a változtatás mellett tesszük le a voksot, akkor a feltételezhetően jobb, de ismeretlen világnak vágunk neki, kiszámíthatatlan, hogy pontosan mi fog történni és persze tenni, fáradozni is kell a változás érdekében. Sajnos, mi emberek úgy vagyunk összegyúrva, bekódolva, hogy nem szeretjük a változásokat. Épp ezért a változáshoz nagy akaraterő, elszántság, eltökéltség, erő szükséges. És persze az sem árt, ha van mellettünk valaki, akire tudunk közben támaszkodni, aki átlendít a nehéz helyzeteken, aki nem hagyja, hogy az a fránya gumikötél visszarántson minket a régi, ismerős, megszokott útra.

Nagyon sokat segít, ha egy jól körülhatárolt cél lebeg a szemünk előtt, egy olyan, ami elég vonzó és inspiráló ahhoz, hogy szinte húz magához. Munkánk során sokat használjuk a SMART célokat. Egy gyors megállót tennék, annak tisztázására, hogy milyen is a SMART cél?

S- specifikus, azaz az egyénre szabott,

M – mérhető, mindent lehet mérni, ha már minden kötél szakad, akkor egy 1-10 skálán bejelöljük a jelent és a vágyott célt,

A – attraktív, elég vonzó legyen, olyan, ami valóban fontos számunkra,

R – reális, elérhető, a valóság keretein belül mozogjon,

T – tervezhető, időben behatárolható, határidővel rendelkező.

Hogy miért is tartom hasznosnak, ha valaki ki tud tűzni maga elé egy ilyen célt? Mert csak olyan céllal érdemes foglalkozni és dolgozni rajta, ami valóban ott és akkor nagyon fontos neki, mert abban lesz az energia, és ott fognak tényleg történni az események, egy ilyen célért sokkal többet megteszünk, mint egy olyanért, amit csak úgy kaptunk, vagy csak azért szeretnénk neki megfelelni, mert a környezet ezt várja el tőlünk.

A coaching folyamatban sokszor eltelik akár két-három ülés is, mire megszületik az igazi cél, amivel aztán dolgozni lehet. Ez nem baj, mert közben is haladunk, munka folyik, tisztul a belső kép, egyre nagyobb rend lesz a fejbéli polcon. És ha jó munkát végeztünk, akkor egy jól meghatározott cél érdekében dolgozni sokkal könnyebb, szinte magától érthetően kirajzolódnak a lépések.

Szóval, kedves olvasó, neked meg van a célod?

Minőségi kérdezés fontossága, avagy kérdezés nélkül nincs tanulás

 

Tegnap egy igen inspiráló interaktív előadáson vettem részt az ICF magyar tagozata szervezésében.

Action learning tanulócsoportból kaphattunk egy kis ízelítőt, illetve saját bőrünkön érezhettük, hogy milyen nehéz hatékonyan benne lenni egy ilyen folyamatban, mennyi hasznos gondolatot tud elindítani.

Sok érdekes információ és tapasztalás közül egy gondolata Steve Mellaunak - az előadónak – azóta is a fejemben motoszkál, ezért úgy döntöttem, hogy a mai bejegyzés is erről fog szólni.

Felnőttek elfelejtenek kérdezni, és ahol nincs kérdezés ott nincs tanulás.

Ha megfigyelünk gyerekeket, akkor főként 4-6 éves korban a kommunikációjuk túlnyomó része kérdésekből áll (saját tapasztalatból is mondhatom most lesz 5 éves a nagyobbik fiam). Minden érdekli őket, mindenre kíváncsiak, buzog bennük a tanulási, a megismerési, a felfedezés vágy. Számukra a legtermészetesebb dolog, hogy kérdeznek, kérdeznek, kérdeznek. És bizony falhoz tudnak minket állítani néhány érdekes kérdésükkel, kisfiam elmúlt napi kérdéseiből néhány példa.: a szivecskét miért rajzoljuk úgy ahogy, amikor az emberi szív nem is úgy néz ki, a pingvineknek miért olyan nagy a hátsófelük, az emberi agy sárga belül, mi dönti el, hogy jót vagy rosszat álmodunk, stb.

Mivel nekik még sok az újdonság az életben, a legtermészetesebb dolog, hogy rákérdeznek olyanokra is, amiket mi felnőttek már megszoktunk, hogy úgy van, már megtapasztaltuk, hogy annak az a rendje, és eszünkbe se jutna megkérdőjelezni. De miért is? Mert egyszer régen mi is feltettük ezeket a kérdéseket, akkor megkaptuk rá a válaszokat, megtanultuk, hogy az úgy van és elfogadjuk most már kész tényként. És kialakult bennünk egy csomó gát, gátlás, hogy ha még eszünkbe is jut akár egy-egy megbeszélésen egy jó kérdés, akkor se tesszük fel, mert mit fognak majd hozzá szólni.

Pedig az igazán nagy ötletek akkor születnek, ha kilépünk ezekből a jól megszokott szabályokból, tényekből, és mögé merünk nézni, van bátorságunk megkérdőjelezni olyanokat, amiket eddig csak elfogadtunk, mert mondták, mert az úgy van már régóta. És igen, ez persze azzal jár, hogy nekünk is ki kell lépni a komfort zónánkból – hát valamit valamiért...

De úgy tűnik megéri, hiszen, ha ez nem tette volna meg anno pl. Steve Jobs, akkor most nem lenne Ipod, nem lenne MP3 lejátszó.

A szabályok jók és kellenek, hiszen nélkülük nehezen tudnánk együtt élni, civilizált társadalmat alkotni. De az igazán nagy dolgok akkor születnek, ha a megszokott rendet megkérdőjelezi valaki és veszi a bátorságot, hogy kipróbálja, hogy lehet-e másként is csinálni, úgy hogyan működik.

Ehhez azonban fel kell vállalni azt is, hogy néha bizony hibázunk, lehetnek rossz döntések is. Nyitottnak kell lenni az újra, az új megoldásokra, a többiekre, a környezet tudására, visszajelzéseire, a minket körülvevők által feltett kérdésekre. Ez nem azt jelenti, hogy engedjük magunkat befolyásolni, de a kívülállók sokszor láthatnak olyat, amit mi esetleg nem is látunk, hiszen annyira involválódva vagyunk, saját szemüvegünkön keresztül látunk csak rá a problémára.

Zárásként arra bátorítanék mindenkit, hogy kérdezzünk! Ha van egy nehéz helyzet, amiben már régóta őrlődünk, akkor keressük elő magunkban az 5 éves énünket, és nézzünk rá úgy a dolgokra, ahogy akkor tettük. Kérdőjelezzük meg a kőbe vésett szabályokat, tegyünk fel kérdéseket magunknak és a körülöttünk lévőknek is. Egy próbát megér – érdekes tapasztalás lehet.

Tanmese a változáshoz való viszonyunkról, azaz a répa, a tojás és a kávé esete

A minap egy kedves barátném megosztott velem egy történetet, amit egy olaszországi kolostorból kapott. A történet egyszerűen, szemléletesen bemutatja, hogy miként is lehet hozzáállni a változásokhoz. Számomra roppant tanulságos és elgondolkoztató volt, és azt hiszem, hogy napjainkban ez különösen fontos, hiszen olyan gyorsan változnak körülöttünk a dolgok, hogy sokszor tényleg azon múlik egy-egy ember sikere, hogy miként képes kezelni a megváltozott körülményeket, mennyire erős érzelmi intelligenciával rendelkezik, amiből erőt meríthet a változások kezelésére.

Íme a történet:

„Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:

- Kedvesem, mit látsz itt?

- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

-Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.

Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:

A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.

A tojások erősen megkeményedtek.

Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?

Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?

A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?

Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.”

És te mihez hasonlítasz leginkább? Elgondolkodtál már ezen? Most itt a jó alkalom, az elkövetkezendő néhány napban figyeld meg saját reakcióidat olyan helyzetben, amikor valami nem a megszokott kerékvágásban történik körülötted. Érdemes tudatosítani, hogy mi volt az első, zsigerből érkező magatartási válaszod. A következő alkalomra viszont próbálj odafigyelni, és igyekezz kávéként viselkedni – azaz igyekezz úgy alakítani a saját válaszodat, hogy az akár az egész szituációt is megváltoztassa. A döntés a te kezedben van!