Honnan jön az egész, mi a motivácónk...

Túl vagyunk egy versenyszezonon, és érdekes módon idén nagyon sokan tették fel nekem a kérdést, hogyan is kezdtem, honnan is ez az egész? Vagy csak idén jobban meghallottam ezeket a kérdéseket? Végül is mindegy…

Mindenkinek vannak gyermekkorában nagy álmai, nagy tervei, és szinte minden gyermek tudja pontosan, mi is akar lenni, ha nagy lesz és felnő. Esetemben felváltva akartam régész vagy állatorvos lenni, sokszor a kettőt egyszerre. Véletlenül sem gondoltam, hogy táncos akarok lenni, csak szimplán imádtam a zenét, és mindig táncoltam rá, mindegy, hogy otthon voltunk, vagy esküvőn, később az iskolában.

Idősödve, a pályaválasztás felé haladva sorra vettem mindent, amihez kedvem volt és próbáltam összefésülni azzal, amikben jó voltam, és ennek jegyében választottam a mérnöki pályát, majd ott a tanári szakot is felvettem másoddiplomának, és mindent ki akartam próbálni, ami tetszett szimpatikus és izgalmas volt. Aztán szépen szűkült a lista, kerestem mi is a hivatásom, mi az, ami hosszú távra szólít meg, és ott is tart, újabb és újabb kihívásokat, örömöket, pozitív visszajelezéseket ad.

Egy dolog volt mindig ott és ugyanaz, a zene, a tánc. Semmi különös, csak amit az ember mindig is szeretett, és amiben ügyes volt… Láttam táncosokat, előadásokat, filmeket, és mindig ott volt az a zsigeri érzés, hogy igen, ez valami, ez aztán ott van. De hát én már másfelé indultam, és ezt úgyis korábban kellett volna elkezdeni…

Diplomázás után ismertem meg két versenytáncost, akik aztán hozzásegítettek életem első, igazi sajátélményéhez a versenytánc terén, ami szinte megvilágosodásként hatott: Nekem ez kell!!! Tőlük kaptam azt a mondatot, hogy „Ha úgy érzed, erre születtél, akkor hajrá, mutasd meg! Légy az, akinek látszani szeretnél, aki lehetsz!” És azonnal átformálta az életemet, mert ez lett az a hajtóerő, ami az eddigi útkeresésemet egy csapásra mederbe terelte, megregulázta.

Sokkal tudatosabbá váltam munkámban, munkáimban, hiszen lett egy cél, amiért dolgoztam, és egy irányvonal, aminek mentén csináltam azt, amit – ekkorra már rájöttem – mindig is szerettem volna. Megismerkedtem a tervezés fogalmával, hiszen versenytáncolni akkor van értelme, ha az ember versenyez is, és ezekre fel kell készülni, utána új fejezetet nyitunk, új lépések, koreográfiák jönnek, vezet az egész előre, valahová, ami addig még csak nem is álmodtam, hogy nekem is lehetséges. Olyan területek és energiák nyíltak meg, aktivizálódtak életemben, melyek előtte ismeretlenek voltak. És ha a Flow egyszer beindul, akkor az viszi tovább az embert.

Versenyzésen keresztül ismertem meg Sabine Karkót (http://www.tanzmentalcoach.com), akinél találkoztam a coaching, mentáltréning fogalmakkal, és ismertem meg azt a módszertant, aminek talán a legtöbbet köszönhetem eddigi életem, pályafutásom minden területén. Nála, általa ismertem ’Nine Step Connection Model’ (Winkelhuis, 2001), mely a táncosok összekapcsolódását, az együttes munkához szükséges eszményi tudatállapot megteremtését teszi lehetővé; illetve az autogén tréninget.

Tánc pályafutásomon előrébb haladva, jobb és előkelőbb helyezéseket elérve többen kerestek meg minket azzal, hogy mondjuk már el, mitől is vagyunk olyanok, amilyenek, miként dolgozunk, érjük el eredményeinket, nem tartanánk-e workshopot ebben a témában másoknak is. Táncban nagyon fontos eszközként használjuk a példaképeket, és a másoktól való, más táncosok, művészek példáján keresztül való tanulást. E munkák világítottak rá aztán arra, hogy ha időről időre újragondolom a saját helyem, szerepem, működésem az általam már megismert területeken is, akkor elkezdenek újabb és újabb mintázatok kirajzolódni, megnyitva ezzel a tanulás, fejlődés lehetőségét adott esetben életem más területein is.

 

Ma már nem tudom megmondani, hogy a tánc segített a munkámban (a monotonitás tűrésében, fizikai erőnlétben, a kihívások, stresszhelyzetek kezelésében), vagy fordítva zajlott ez a tanulás. De azt hiszem pont az a lényeg, hogy a sorrendiség mindegy is, maga a dolgok egymásra hatása, az eltérő területek közötti kapcsolódások, szinapszisok létrejötte a fontos, a szintézis, mely hozzásegíti az egyént a kiegyensúlyozottabb működéshez, az egészséges, boldogabb élethez. És ahogyan halad az idő előre, ahogyan bővülnek ismereteim és tudásom mind a tánc, mind munkám, szakmám és kiemelten a coaching terén, úgy vagyok egyre biztosabb abban, a megfelelő motiváció (fenntartás, kezelés), és a különböző területeken megszerzett erősségek átemelése más területekre olyan lehetőségeket ad az embereknek, melyekkel nem élni önmagunk elleni vétek.

A Testtudat és a Coaching

Jelenlétünk, az, hogy hogyan vagyunk ott mindennapjainkban, miként viszonyulunk önmagunkhoz, környezetünkhöz, a minket körülvevő dolgokhoz, emberekhez - azaz milyen a fellépésünk úgy általában - nagyban befolyásolja hangulatunkat, sőt, a velünk történő eseményeket is. Coachként teljes mértékben a jelenlétünkkel, személyiségünkkel dolgozunk. De így vannak ezzel az előadóművészek és táncosok is, csak ott ezt testtudatnak nevezzük.

Versenytáncosként ezt a témakört igen behatóan volt alkalmam megismerni, kitapasztalni és alkalmazni, majd miután más versenyzőkkel, táncosokkal kezdtem el foglalkozni, az ő viszonyulásukat is megfigyelhettem ehhez a ’dologhoz’. Nevezhetjük ezt jelenlétnek, aurának, magabiztosságnak, testtudatnak, de valahogy mindegyikben ott van az a sokak által megfoghatatlannak tartott erő, eszköz, mely véleményem szerint igen is tanulható, fejleszthető és hasznos, hasznosítható.

Nézzük meg, miként is érzékelhető a testtudat. Van, aki határozott, jó megjelenésű, jó fellépésű, magabiztosságot sugárzó. Van, aki visszahúzódó, ideges benyomást keltő, határozatlan, önbizalomhiányos. És vagyunk sokan, akik ezeket napi szinten váltogatjuk, kerülünk egyikből a másikba, néha pillanatok leforgása alatt. A fentiekből már tudjuk, hogy hangulatunk, közérzetünk, idegállapotunk kihat testünkre, és meglátszik rajta. Semmi gond ezzel, hiszen emberből vagyunk gyúrva.

De vajon azok, akik a testtudat jó oldalán állnak, akiknek ez megy, megadatott (stb…), azok szimplán szerencsések, vagy netán tudnak valamit, amit mások nem? Lehet jól fellépni, magabiztosságot sugározni? Ha megnézzük, hogy mitől sikerül valakinek, vagy valaki mitől határozott, megnyerő, győztes, jó kisugárzású, akkor nyilván sok-sok paramétert figyelembe vehetünk, de mindennek van egy közös eredője, ami az általunk másokban keltett benyomás, és ennek az alapja nem más, mint a saját, tudatosított, felismert testtudatunk.

Versenyzők esetében ezt a versenyzői hozzáállásnak, fellépésnek nevezzük. Táncban ezt pont ugyanolyan eszközökkel ismerjük, ismertetjük fel, tanuljuk, gyakoroltatjuk, mint a terápiában, és miért ne a coachingban: önreflexió, vizualizáció, önkontrol, autogén tréning. Ennek lesz az eredménye, hogy amellett, hogy például a táncos érzi, észleli a többiek jelenlétét és mozgását, és megtalálja közöttük a helyet, az utat (floorcraft), azt is észreveszi, hogy ha változások lépnek fel benne, a páron belül (balance-vesztés, gyengülés, önbizalom megingása, közös kapcsolat megbomlása, koncentrációzavar). Erre aztán azonnal reagálni tud, megelőzve ezzel egy láncreakciót, lefelé mutató spirált, ami nagyon jól maga alá tudja temetni az embert. Az a versenyző, aki megtanulja használni a testtudatát (ami messze túlmutat a felismerésen és a megértésen), az olyan autóban ül, aminek ő maga tartja kezében a kormányát, és irányítja amerre ő akar menni, nem pedig ide-oda furikázik, vagy egy taxiban ül és fuvarozzák valahová…

Nagyon sok hasonlóság van a sportban, a mindennapi életben és az üzleti szférában egyaránt. Politikusok, aktivisták, üzletemberek (házaló ügynöktől az executive szintig) vették aztán górcső alá, és igyekeznek kiaknázni, alkalmazni. És ebben legtöbbüknek egy coach nyújtott támogatást.

A fenti cikk az eredtileg a Magyar Coachszemle szakmai száában jelent meg 2013. májusában.

Változás, beáldozás - Mit lehet tanulni egy ház bontásából?

Kb. 2 éve vettem részt dr Sari van Poelje a hős útjának 12 lépését bemutató egy napos workshopján. Nagy benyomást tett rám, jó néhány tanulsága, üzenete fel-felidéződik a mai napig is bennem. Az állomások között szerepelt egy olyan, amely szelektálás állomása, ahol igenis ki kell vágni azokat a részeket, amelyek nem visznek tovább, amelyek nem a továbblépést, az épülést szolgálják. Azaz fókuszálni kell és a „nem odaillő” részektől el kell búcsúzni.

Már amikor az előadáson ehhez a ponthoz értünk, éreztem, hogy nekem itt dolgom van még magamon. Valahogy nehezen megy a dolgok elengedése, megválni azoktól, ami esetleg visszahúz, vagy nem a cél irányába segít. Lemondani olyan dolgokról, amik fontosak, de egyszerűen nem férnek bele az időmbe, elengedni olyan projekteket, munkákat, amit jó lenne csinálni, de nincs már rá erőm, vagy időm.

És most egy kedves kis nyaraló bontása kapcsán szembesültem ezzel újra. Milyen nehéz végigkísérni egy bontási folyamatot, még akkor is, ha nem a miénk a ház, de tudom, hogy történelme van, hogy akik felépítették anno szívüket-lelküket beletették, hogy mennyi szép emlék, élmény kötődik hozzá, és most jönnek az erős emberek, és kész, vége, lerombolják. De persze nem a rombolás a cél, ez csak egy szükséges folyamat ahhoz, hogy megszépülhessen, hogy egy új, nagyobb ház épülhessen a régi helyére, de mégis olyan furcsa érzés. Ha lehetne akkor, megmenteném a kis házat is, és a kertet is úgy, ahogy van, de nem lehet.

A másik téma, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut, a változások kezelése, és az ember hozzáállása a változásokhoz. Áldozat nélkül nincs változás, ha nem engedjük el a régit, ha ragaszkodunk hozzá, akkor nem tud kialakulni az új, nincs tere. Személéletesen bemutatva a ház bontással, ha a takaros kis nyaralót megtartjuk, akkor nincs helye, tere felépülni az új háznak, amely kényelmes otthont biztosít egy négytagú családnak. És sajnos még tovább kell menni, mert a kertből is ki kell vágni szép nagy fákat. Ami szintén nem könnyű döntés, hiszen egy óriási diófa évtizedek alatt tud olyan szép terebélyes lombkoronát növeszteni és bizony be kell áldozni a jó kis árnyékot adó fát is. De ha nem tennék meg, akkor a ház tájolása, energetikailag gazdaságossága csorbulna. Nehéz döntések ezek, de ha a logika úgy kívánja, akkor bizony áldozni kell, és ki kell vágni a fát.

Az emberi működésünkre visszavetítve a ház példáját, ha változni akarunk, ha túl akarunk nőni magunkon, akkor annak bizony ára van, be kell áldozni már megszokott, esetleg meg is szeretett tulajdonságainkat, szokásainkat, annak érdekében, hogy az újaknak teret adjunk, és valóban sikerüljön a változás, megszépülhessünk, és új arcunkat mutathassuk a külvilág felé. Azt tudni kell, hogy ez az elengedés nem mindig könnyű, sőt... Viszont, ha a cél, amely érdekében tesszük elég vonzó, akkor nagyon sok erőt meríthetünk belőle.

Álmok és ébredések - Siklós Barbara stíluscoach írása

Életünk ébredésekből és visszaalvásokból áll: minden reggel felkelünk, és minden este lefekszünk (jó esetben).

De ugyanúgy igaz ez nagybetűs Életünkre is: vannak időszakok, amikor téli álmot alszunk, hagyjuk, hogy sodorjanak a hétköznapok, nem azt csináljuk, amit szeretnénk, de nem teszünk ellene, mert vagy nincs erőnk vagy nincs motivációnk vagy mert nem is érzékeljük, hogy éppen ebben a fázisban vagyunk.

Majd jönnek szakaszok, amikor felébredünk, ráeszmélünk, hogy nem vagyunk boldogok, valami hiányzik az életünkből, váltani kellene, más életre vágyunk és kezünkbe vesszünk az irányítást.

Eddigi éveimet én is e két „állapotra” tudnám osztani.

Gyermekkorom egyértelműen az ébredésről szólt: rácsodálkozás a világra, tanulás, boldog családi élet, mindennapok egy idegen országban, rengeteg-rengeteg tapasztalás.

A negatív váltás, emlékeim szerint valamikor 16-18 éves korom körül kezdődött és állt be. Hosszú, telet-nyarat átölelő „ébren-álomba” zuhantam. Sodródtam a mindennapokkal. Beleragadtam egy hosszú, de jövőtlen kapcsolatba. Éber Csipkerózsikaként tengődtem. Nem a saját életemet éltem, nem voltam saját magam, de mégsem érett meg bennem a változás iránti vágy. A munkahelyem nem volt se rossz se nem jó, be kellett járni, nem gondolkoztam a miértjén. Amikor az ember az álom szakaszban van, nem érzékeli, hogy ez így nem jó. Majd amikor elkezdi piszkálni valami belülről, akkor ébred rá, hogy lépni kellene valamerre. Ilyenkor általában még nem tudjuk merre?)

A változás szele 2000 tájékán csapott meg először, de igazán csak 2004-ben kezdődött el. Ekkor kezdett el mozgolódni a belső gondolat, hogy valami nincs a helyén, nem kerek az életem. Ekkor kezdtem el keresni egy új irányt és egyben kezembe venni az irányítást. Ekkor kezdtem el a realitás talaján álmodni, hogy aztán ezek az álmokat célokká majd valósággá alakítsam át.

Leültem és átgondoltam, mit szeretnék elérni ebben az életben, mik az álmaim, hogyan szeretném érezni magam, amikor idős koromba visszanézem majd és értékelem Életemet. Ez az utolsó gondolat adott egy hatalmas lökést: a papíron ugyanis az állt: „Ha visszatekintek majd életemre, vállon veregethessem magam és azt mondhassam: Jól csináltad öreglány!”

Az álmok viszont, álmok maradnak, ha nem indulunk el a megvalósítás útján és nem alakítjuk őket át célokká: kézzel fogható, reális, mérhető, időben meghatározott, motiváló célokká.

Ha ezek megvannak nincs más hátra, mint meg is valósítani őket, hogy a célok valósággá alakuljanak át. Ehhez viszont kitartás és erő szükséges.

Az alábbiakban összeszedtem a lépéseket, ahogyan én haladtam az álmok>célok>valóság evolúciós fokain.

1. Írj egy listát az álmaidról. A legapróbbaktól a legnagyobbakig. Ezt a listát folyamatosan bővítsd, vedd elő újra és újra, olvasgd és ízlelgetem. Nincs „cikis” vagy „béna” álom. A TE álmod, ezért számodra a legfontosabb. (nálam pl. szerepel az álom-listán egy motorcsónakkal történő száguldás a tenger közepén, miközben Jan Hammer „Crockett’s theme-jét hallgatom )
2. Rangsorolj. Nézd meg, melyik álom számodra a legfontosabb, melyiken szeretnél rögtön elkezdeni dolgozni. Kezdetben indulj el hát egy álom nyomvonalán. Ha már gyakorlottabb leszel, több álom megvalósításán is munkálkodhatsz egyszerre.
3. Majd kezd el a kiválasztott álmot célokká alakítani: hogyan éred el az álmod? Milyen célokat kell kitűznöd és elérned, hogy az álom valóra váljon? Fogalmazd meg a lépéseket. (az én esetemben pl. – csak, hogy egy kézzel fogható esetnél maradjunk – azt jelenti, hogy be kell szereznem a dalt; be kell szereznem egy lejátszó eszközt, amin hallgathatom; el kell jutnom egy tengerparti helyre, ahol van motorcsónak bérlési lehetőség)
4. És végül jön a megvalósítás szakasz, amikor is a kitűzött célokat megvizsgáljuk és megtervezzük a lépéseket, hogy az álom valósággá váljon. (hogy továbbra is a saját példámnál maradjak: beszerzem az eszközöket és felkutatom, hol lehet motorcsónakot vezetni. Befizetem az utat a helyszínre, összegyűjtöm a pénzt)

Persze az én példám nagyon egyszerű és ez csak egy módja álmaink valóra váltásának, de általában egy komoly álom megvalósítása évekbe is telhet. Így elhagyhatatlan emberi tényező a kitartás, és ami még fontosabb, az elég vonzó álom.

Útravalóul álljon hát itt egy elraktározandó idézet Leon Suenens bíborostól:

„Boldogok azok, akik álmodnak és készek arra, hogy megadják az árát annak, hogy álmaikat valóra is váltsák."

Tanmese a változáshoz való viszonyunkról, azaz a répa, a tojás és a kávé esete

A minap egy kedves barátném megosztott velem egy történetet, amit egy olaszországi kolostorból kapott. A történet egyszerűen, szemléletesen bemutatja, hogy miként is lehet hozzáállni a változásokhoz. Számomra roppant tanulságos és elgondolkoztató volt, és azt hiszem, hogy napjainkban ez különösen fontos, hiszen olyan gyorsan változnak körülöttünk a dolgok, hogy sokszor tényleg azon múlik egy-egy ember sikere, hogy miként képes kezelni a megváltozott körülményeket, mennyire erős érzelmi intelligenciával rendelkezik, amiből erőt meríthet a változások kezelésére.

Íme a történet:

„Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:

- Kedvesem, mit látsz itt?

- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

-Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.

Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:

A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.

A tojások erősen megkeményedtek.

Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?

Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?

A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?

Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.”

És te mihez hasonlítasz leginkább? Elgondolkodtál már ezen? Most itt a jó alkalom, az elkövetkezendő néhány napban figyeld meg saját reakcióidat olyan helyzetben, amikor valami nem a megszokott kerékvágásban történik körülötted. Érdemes tudatosítani, hogy mi volt az első, zsigerből érkező magatartási válaszod. A következő alkalomra viszont próbálj odafigyelni, és igyekezz kávéként viselkedni – azaz igyekezz úgy alakítani a saját válaszodat, hogy az akár az egész szituációt is megváltoztassa. A döntés a te kezedben van!

A coaching és a HR kapcsolata

A coaching és a HR kapcsolata

A minap John Whitmore előadásának szünetében egy ismerős HR igazgatóval arról beszélgettünk, hogyan lehet bevezetni a coachingot, a coaching szemléletű vezetést egyes vállalatokhoz ill. egy HR-es hogyan tudja használni a coaching eszközöket a mindennapi életben a munkája során és annak.

Tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű meggyőzni vezetőtársainkat a coaching szemlélet használatáról. Munkám során a coaching eszközök – pl. kérdések, tükör-tartás – használata sokszor segítette a munkámat és hasznos eszköznek bizonyult egy-egy hozzám forduló vezető vagy munkatárs problémájának megbeszélésekor.

Sokszor éltem át, hogy Tőlem várták a megoldást, ugyanakkor nem hiszem hogy minden esetben kéne tudnom a választ ezekre a problémákra, kérdésekre. Ilyenkor pár célzott kérdéssel – ugyanúgy mint a coaching folyamat során – az adott problémára fókuszálva, nem én oldottam meg vagy astam tanácsot, hanem a vezető maga „jött rá” arra a „megoldásra” ami az adott körülmények között neki megfelelt, a HR ismeretekkel én támogattam egy-egy döntés meghozatalában.

A coaching használatával a döntéshozatal ugyan kicsit lassabb, de az átgondoltabb, tudatosabb, több felelősségvállalással ötvözve.

John Whitmore budapesti előadásán elhangzott szavait idézve:

„Ha kiépül a magas szintű tudatosság, akkor terhelhető az egyén a felelősség terhével, másfajta minőségű delegálást jelent az, ha azt valaki coaching szemlélettel teszi. Nem a konkrét tennivalókat osztja ki, hanem relevanciákat, eshetőségeket kérdez, és teszi felelőssé az azzal tevékenykedő munkavállalókat. Döntések meghozatalát teszi lehetővé ezzel a módszerrel.”