Megfejtettük a siker titkát – azaz mi a közös egy belgyógyászati klinika munkája, a Rakonczay házaspár és a Coaching Team csapata között?

Kolléganőm ma átküldött nekünk egy gondolatot, amelyet egy 2004-es dr. Tulassay Zsolttal készült interjúban olvasott.

(http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0412/17.htm)

Ezt szeretném most megosztani az olvasóinkkal is:

„Öntől nem hallani panaszt, csak hihetetlen munkabírása ötlik szembe. Honnan van ennyi energiája? Mi motiválja?

– Tanáraimtól azt tanultam, hogy munka nélkül nincs eredmény. A munkához az erőt a hit adja. Annak a hite, hogy a sikerhez vezető út az egyetlen kibontakozási mód, hogy nem képzelhető el más megoldás, mint a cél elérése, és hogy alkalmasak is vagyunk a feladat maradéktalan elvégzésére. Annak a hite, hogy felkészültségünk képessé tesz az eredményességre, hogy az igényes munka, a kitartás, az energiát nem kímélő erőfeszítés és az elszánt akarat az egyetlen tisztességes módja a feladat elvégzésének és a siker elérésének. Annak a hite, hogy a helytállásban azonos értékeket képviselő, hasonló gondolkodásmódot és igényességet megjelenítő közösségre támaszkodhatunk. Remélnünk kell, hogy az elszántsághoz majd szerencse is társul, és bíznunk kell abban, hogy lesz erőnk célba érni.”

Ahogy a kolléganőimmel egymás után elolvastuk, szinte ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlünk. Ez rólunk szól, mi is ilyenek vagyunk, így dolgozunk, formálódunk, így alkotunk egy csapatot. Sőt tovább megyek, mert a két héttel ezelőtti Rakonczay Viki előadásával is összecsengenek a fejemben ezek a gondolatok.

Akkor most hogy is van ez, megfejtettük a sikeresség titkát? Elegendő tehát kitűzni egy célt, amiben teljes lényünkkel, erőnkkel hiszünk, majd a tőlünk telhető legtöbbet megtenni érte azzal a tudattal, hogy képesek vagyunk rá, és kellő önbizalommal rendelkezve megrendíthetetlenül küzdve haladni lépésről lépésre. Ha ennyi nem teljesen elegendő maradéktalanul saját sikerességünk beteljesedéséhez, de az biztos, hogy közelebb visz az eléréséhez.

Ahányszor elolvasom ezt a pár sort, mindig újabb és újabb fontos mondanivalót találok benne. A csapatról, mint arról az összetartó, egymást támogató, és hasonló igényességgel együtt dolgozó közösségről beszél, amiben minden egyes tagja biztonságban és jól érzi magát. Tudja hol a helye és szerepe, és bízhat társaiban, tudja a közös célt, és azt hogy ebben nincs egyedül. Hihetetlen erőt és inspirációt tud adni – ezt akár saját példánkra vetítve is mondhatom. A tudat, hogy a nehezebb napokban, feladatokban ott egy társ, egy hasonló másik ember, akire szinte feltétel nélkül támaszkodhatunk, számíthatunk, mert tudjuk, hogy a céljaink közösek, tudjuk, hogy neki is legalább olyan fontos, mint nekünk, és ha valamelyikünk hite meginog, akkor a másik még mindig fülön tudja ragadni, és kihúzni az időszaki csüggedésből. Ez egy csodálatos dolog, mindenkinek szívből ajánlom, hogy találjon egy ilyen közösséget életében, és legyen módja így dolgozni – érezze meg a különbséget, és akkor meg fogja érteni, hogy miről is szól itt ez a néhány sor!

Rakonczay Gábor és Viki – azaz tényleg fejben dől el minden

A múlt héten tartott előadást a Fiatal Vezetők Akadémiájának motivációs modulján Rakonczay Viki, a óceánt átevező kenus felesége. Már az első találkozásunk is hihetetlen magával ragadó volt. Ritkán adódik olyan lehetőség az életünkben, amikor egy ennyire pozitív, hittel teli emberrel személyesen le tudunk ülni beszélgetni. Szinte érezni lehetett az erőt és a pozitív hullámokat, amiket sugárzott felénk. Csodálatra méltó jelenség Rakonczay Viktória, hiszen mindezt úgy tette, hogy férjéről már hetek óta nem tudott semmit. Bámulatra méltó volt az az eltökéltség, amivel állította, hogy biztosan nincs Gáborral semmi baj, csak a kommunikációs rendszere romlott el (az az egyetlen műholdas telefon, amit magával vitt az útra). Ahogy telt az idő, és a kenus még mindig nem akadt össze egyetlen hajóval se, nem látta senki, és neki sem sikerült hírt adni magáról az óceánról, szerintem egyre többen követték nyomon az eseményeket, szurkoltak érte, de valószínű, hogy egyre többen adták fel a reményt, és kimondva vagy kimondatlanul gondolták úgy, hogy ennek az eddigi hihetetlen sikertörténetnek itt vége szakad, és mi lesz szegény Vikivel, hogy fogja feldolgozni a veszteséget.

Szerencsére erre a szomorú forgatókönyvre nem került sor. Viki még múlt hét szerdán is azt mondta nekünk, hogy április közepe körül kell kikötnie Gábornak, és ő tudja, hogy egyszer csak megcsörren a telefonja, és bejelentkezik, de addig még meg kell szerveznie a hajó hazaszállítását is.

Hihetetlen példát mutattak nekünk ők ketten. Én egy életre megtanultam, hogy tényleg nem létezik lehetetlen, minden a fejünkben dől el. Ha van egy olyan célunk, ami igazán fontos nekünk, akkor tegyünk meg érte mindent, higgyünk benne, keressük a támogató, pozitív emberek társaságát, és ami talán a legfontosabb, hogy higgyünk önmagunkban - illetve, ha nem egyéni a feladat, hanem van egy társunk vagy akár egy csapatunk, akkor bennük is hinni és bízni kell maximálisan – és akkor sikerülni fog. Viki, Gábor elmondtátok, megmutattátok, bebizonyítottátok! Köszönjük!!!

A vezetők nem vezetőnek születnek, hanem azzá faragják őket

„A vezetők nem vezetőnek születnek, hanem azzá faragják őket. A vezetésnek ugyanolyan alapelvei vannak, mint a háborúnak, ezeket pedig tanulmányozni kell”

Montgomery tábornok, a II. világháború szövetséges csapatainak brit parancsnoka

Egy hatékony vezetésről szóló könyvben találtam rá a fenti idézetre, amely nagyon megfogott, elgondolkodtatott. Eszerint bárkiből, aki rendelkezi a megfelelő tudással, lehet vezető, ha emellett elegendő inspiráció és inger éri. És valóban, ha jobban belegondolunk hány népmese és monda, mítosz íródott erre a sémára: az egyszeri szegény legényből lett a népet felvirágoztató új hadvezér, hős. A moziba járó közönség mostanság a Halhatatlanok c. filmben láthat egy hasonló történetet, amely nagyon szépen bemutatja, hogy miként lesz egy egyszerű fiúból, Thészeuszból a görög hadsereg utolsó reménye, hőse és vezére, Hellasz megmentője. Mi kellett ehhez: Zeusz, öreg ember alakjában felvértezte a hadászati tudományokkal, kitanította, kiképezte, erősítette, edzte – azaz az alap tudást beléplántálta. Aztán az ellenség tett róla, hogy kellőképpen érintett is legyen, majd a jósnő hite és a beteljesülő jóslatok (nevezhetjük ezeket pozitív visszacsatolásoknak) erőt és hitet adtak neki ahhoz, hogy véghezvigye küldetését, és maga mellé állítsa, lelkesítse, motiválja a körülötte lévő embereket. Végül a maroknyi seregnek is olyan lelkesítő beszédet tudott mondani, amely után egyként és hősként vonultak a halálba.

Nyilván nem minden vezetőnek kell egyben hősnek is lennie, és a halálba vezetnie csapatát, de néhány alapvető készséggel nem árt, ha felvértezi magát az, aki hatékony vezető kíván lenni:

1. delegálás, azaz a feladatok helyes kiosztása (kiválasztva a legrátermettebb személyeket)
2. hatékony kommunikáció csapattagokkal (mindenki pontosan tudja mi a dolga)
3. beosztottak kellőképpen motiválása (mindenkinek érdekében álljon az adott munka elvégzése)

Azonban a fenti hármast hiába tudja egy vezető zseniálisan működtetni a hatékonysághoz még elengedhetetlenül hozzátartozik a csapattagok bizalma és tisztelete - amit sokszor jóval nehezebb megszerezni, mint a tárgyi tudást. A vezetés elemi része az egyénekből álló csoport szerves egységgé alakítása is.

Ön hogy áll ezzel?

Vezetőként megteremtette a kölcsönös tisztelet és bizalom légkörét?

Ha összehívná csapatát, és megkérdezné, jó vezetőnek tartják-e, biztató lenne a válaszuk?

Egyáltalán fel merné tenni ezt a kérdést nekik?

És ők mernének őszintén válaszolni?

Mit mondanának?