stresszkezelés női és férfi megközelítése

Belegondolt-e már kedves olvasó, hogy lehet-e különbség nők és férfiak stresszkezelése között? Ha így kérdezem, valószínű, hogy nem lesz a válasz. Viszont ha az a kérdés, hogy bosszankodott-e már azért, hogy a kedves felesége, miért kezdi el harmadszor is mesélni a mumus kollégájával történt konfliktushelyzetét, és miért mondja el már megint, hogy miként vágtak elé a dugóban, és hogy kellett rohannia a gyerekkel az oviba, vagy hogy a férjével miért nem lehet megbeszélni a feszítő, zavaró dolgokat, miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőle, stb. Ugye így már ismerősebb a helyzet?

Hogy miért is nincs olyan könnyű helyzetünk a nemek közötti kommunikáció során, azt számos kutatás kimutatta, hogy a stresszkezelés folyamatát a nemek közötti különbségek is befolyásolják, ami alapvetően meghatározza hogyan állunk a stresszhez. Több amerikai egyetem kutatásának eredménye is igazolta, hogy a nők másként élik meg és reagálnak a stresszre, mint a férfiak. Ebben a hormonoknak is döntő szerepük van – azaz biológiailag is másként vagyunk kódolva. A női ösztrogén hormon elnyújtja a kortizol, a stressz hormon kiválasztását, így a nők hosszabb ideig feszültek, nyugtalanok, szomorúak egy stresszes helyzet után, nekik szükségük van újra átbeszélni, kibeszélni magukból a feszültséget. A férfiak esetében viszont csak a feszült szituációban történik kortizol kiválasztás, így ők hamar túl tudják tenni magukat egy-egy ilyen helyzeten. Amíg férfiak jellemző stressz reakciója az „üss vagy fuss”, addig a nőké a „nyugalom, összetartás”.

Az oregoni egyetem munkatársai kimutatták, hogy stresszhelyzetben a nők keresik egymás társaságát, a férfiak viszont inkább egyedül elvonulnak. Ennek magyarázata, hogy amikor együtt van több nő, több oxitocin termelődik, ami nyugtató hatású. Férfiaknál ez nem tud érvényesülni, mert a férfi nemi hormon csökkenti az oxitocinnak ezen hatását (hiszen adott feszült helyzetben nekik harcolniuk kell nem megnyugodni).

Ezt a biológiai működésünket érdemes szem előtt tartani, főként ha ellenkező nemű emberek kerülnek stresszhelyzetbe. Míg a nők úgy tudják jól feldolgozni, ha többször beszélnek feszültségükről, ezzel kisütik magukból azt, addig a férfiak jobban szeretnek magukban dolgozni ezzel. Számukra éppen az lehet a stresszforrás, ha mindig újra és újra át kell beszélni egy adott problémát. A különböző nemű felek kölcsönös megértése és egymásra figyelése, tiszteletben tartása sokat segíthet a stresszoldásban is.

Ugyanezt az eredményt támassza alá az University of California kutatóinak véleménye, mely szerint a férfiak „harcolj, vagy menekülj” a nők „gondoskodj és barátkozz” magatartásmintával válaszolnak a stresszre. A nők ezért hajlamosabbak segítséget, támaszt kérni barátaik, családjaik körében.

Azt is vizsgálták, hogyan viselkednek a gyerekeikkel az anyák, illetve az apák egy nehéz munkanap után otthon. A tipikus apa a munkahelyi gondok után otthon békére és nyugalomra vágyik, arra, hogy egy kicsit hagyják békén. Különösen erős stressz esetén hajlamos rá, hogy élesen reagáljon és összevesszen a feleségével vagy a gyerekeivel. A tipikus anya viszont hajlamosabb arra, hogy a munkahelyi problémákból eredő feszültséget a gyerekekkel való foglalkozás révén oldja fel magában.

Kedves apukák, anyukák, férjek és feleségek, férfiak és nők – a fentiek tudatában tartsuk tiszteletben a másik nem stresszlevezető,- kezelő technikáját, és próbáljunk kellő empátiával, megértéssel fordulni a másikhoz. Megéri!

Akinek pedig van a fentiekkel kapcsolatos olyan története, amit szívesen megosztana velünk, várjuk szeretettel!

M3

Úgy döntöttem, hogy csupán ezt a rövid kis címet választom a mostani bejegyzésnek. Remélem, elindította mindenkinek a fantáziáját, hogy mit is takarhat ez a két betű. A megfejtés: Marketing, Média, Menedzsment – azaz ezt a három témakört felölelő szakmai rendezvény elnevezése, amely kifejezetten a hallgatóknak szólt. Az ötlet és szervezés Bernschütz Máriától ered, és mivel nagyon jó elgondolásnak láttuk, hogy egy ilyen jellegű fórumon kicsit közelebb lehet vinni a hallgatókat a munka valódi világához, a Coaching Team nemcsak helyszínt biztosított, hanem karrierúttal kapcsolatos programmal is a rendezvény mellé állt. Mária korábban a Corvinuson tanított, jelenleg az Edutus Főiskola Kereskedelmi és Marketing tanszékének vezetője. Az ő jóvoltából mindkét oktatási intézményből érkeztek végzős, illetve az iskola utolsó éveiben járó hallgatók. A legfontosabb kérdésük az volt, hogy mit tudnak majd magukkal kezdeni az életben, mennyit ér a diploma, hogyan tudnak elhelyezkedni a munka világában, hogyan kezdjék az álláskeresést, mit kell addig még megtenniük.

Lehetőségük volt beleszagolni egy kicsit a csoportos coaching módszerébe is, amelyre az őket leginkább foglalkoztató kérdéseket tudták behozni. Számomra érdekes volt együtt dolgozni velük, jó volt látni a csillogó szemeket, a felismeréseket, azt a pillanatot, amikor átgondolták, hogy nem is olyan egyszerű kilépni az iskola védelmező falai közül. Hogy kinek mi a fontos, milyen elvárással és tudással érkeznek a nagyvilágba, hogy mit tudnak, akarnak megtenni azért, hogy elérjék céljukat, illetve tudják-e már, hogy mi a céljuk, van-e már konkrét céljuk.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne az utolsó percben kezdjenek el gondolkodni a diákok azon, hogy mivel is akarnak foglalkozni, mi is az, ami hozzájuk, a képességeikhez, álmaikhoz, lehetőségeikhez a legjobban illik, hanem már jóval korábban, akár 2-3 évvel a végzés előtt. Akkor még bőven van ideje felkészülni a nagy megmérettetésre, még pótolni tudja az esetleges hiányosságait.

Számomra nagy tanulság volt, hogy már ők is arra koncentrálnak, hogy mennyi mindent nem tudnak és nem arra, hogy mennyi mindent igen, hogy mik az erősségeik, mi az, amiért mindenképpen ők lesznek egy-egy munkára a legjobb jelöltek. Ezt szívem szerint feladnám mindenkinek házi feladatnak.

És igen tenni kell azért, hogy közelebb kerüljünk az álmaink megvalósulásához. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy nyitott szemmel és füllel kell járni, beszélgetni olyanokkal, akik már dolgoznak, akik már elhelyezkedtek, találkozni HR-esekkel, tanácsadókkal, fejvadászokkal, böngészni a netet, utánanézni hogyan tudunk jó önéletrajzot, motivációs levelet írni, stb. Napjainkban erre már számtalan on-line és off-line lehetőség kínálkozik a fiataloknak, tessék élni velük :)

A rendezvény második felében olyan vendégek érkeztek, akik már kikerültek a nagyvilágba, jó pár éves munkatapasztalat áll már mögöttük. Termék- és márkamenedzserek, kontroller, médiavásárlással foglalkozó, illetve a marketing kutatás területéről érkező szakemberek. Velük lehetett kötetlen formában beszélgetni, tapasztalatokat begyűjteni, tanácsot kérni tőlük, mivel érdemes felvérteznie magát egy ifjú titánnak, ha hasonló pályát akar befutni.

Ezt azért tartom nagyon hasznos kezdeményezésnek, mert ott vannak az álommunkák a fejünkben, aztán amikor elértük, és ott csücsülünk abban a bizonyos vágyott székben, akkor nézünk körbe és gondolkodunk el, hogy én tényleg ezt akartam, valóban ezért küzdöttem éveken át? Szerencsés esetben a válasz IGEN. Reméljük a programon résztvevő fiatalok néhány év múlva valóban ezt tudják majd mondani.

A mi csapatunkat annyira belelkesítette ez az élmény, hogy már a rendezvény folytatásán, a hogyan tovább-on gondolkodunk. Fogarasi Dóra jóvoltából született egy kis összefoglaló film is, ami híven tükrözi az együtt töltött néhány óra hangulatát. Nagyon köszönjük neki a filmet, amit ezennel is jó szívvel ajánlunk minden érdeklődőnek.

Megfejtettük a siker titkát – azaz mi a közös egy belgyógyászati klinika munkája, a Rakonczay házaspár és a Coaching Team csapata között?

Kolléganőm ma átküldött nekünk egy gondolatot, amelyet egy 2004-es dr. Tulassay Zsolttal készült interjúban olvasott.

(http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0412/17.htm)

Ezt szeretném most megosztani az olvasóinkkal is:

„Öntől nem hallani panaszt, csak hihetetlen munkabírása ötlik szembe. Honnan van ennyi energiája? Mi motiválja?

– Tanáraimtól azt tanultam, hogy munka nélkül nincs eredmény. A munkához az erőt a hit adja. Annak a hite, hogy a sikerhez vezető út az egyetlen kibontakozási mód, hogy nem képzelhető el más megoldás, mint a cél elérése, és hogy alkalmasak is vagyunk a feladat maradéktalan elvégzésére. Annak a hite, hogy felkészültségünk képessé tesz az eredményességre, hogy az igényes munka, a kitartás, az energiát nem kímélő erőfeszítés és az elszánt akarat az egyetlen tisztességes módja a feladat elvégzésének és a siker elérésének. Annak a hite, hogy a helytállásban azonos értékeket képviselő, hasonló gondolkodásmódot és igényességet megjelenítő közösségre támaszkodhatunk. Remélnünk kell, hogy az elszántsághoz majd szerencse is társul, és bíznunk kell abban, hogy lesz erőnk célba érni.”

Ahogy a kolléganőimmel egymás után elolvastuk, szinte ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlünk. Ez rólunk szól, mi is ilyenek vagyunk, így dolgozunk, formálódunk, így alkotunk egy csapatot. Sőt tovább megyek, mert a két héttel ezelőtti Rakonczay Viki előadásával is összecsengenek a fejemben ezek a gondolatok.

Akkor most hogy is van ez, megfejtettük a sikeresség titkát? Elegendő tehát kitűzni egy célt, amiben teljes lényünkkel, erőnkkel hiszünk, majd a tőlünk telhető legtöbbet megtenni érte azzal a tudattal, hogy képesek vagyunk rá, és kellő önbizalommal rendelkezve megrendíthetetlenül küzdve haladni lépésről lépésre. Ha ennyi nem teljesen elegendő maradéktalanul saját sikerességünk beteljesedéséhez, de az biztos, hogy közelebb visz az eléréséhez.

Ahányszor elolvasom ezt a pár sort, mindig újabb és újabb fontos mondanivalót találok benne. A csapatról, mint arról az összetartó, egymást támogató, és hasonló igényességgel együtt dolgozó közösségről beszél, amiben minden egyes tagja biztonságban és jól érzi magát. Tudja hol a helye és szerepe, és bízhat társaiban, tudja a közös célt, és azt hogy ebben nincs egyedül. Hihetetlen erőt és inspirációt tud adni – ezt akár saját példánkra vetítve is mondhatom. A tudat, hogy a nehezebb napokban, feladatokban ott egy társ, egy hasonló másik ember, akire szinte feltétel nélkül támaszkodhatunk, számíthatunk, mert tudjuk, hogy a céljaink közösek, tudjuk, hogy neki is legalább olyan fontos, mint nekünk, és ha valamelyikünk hite meginog, akkor a másik még mindig fülön tudja ragadni, és kihúzni az időszaki csüggedésből. Ez egy csodálatos dolog, mindenkinek szívből ajánlom, hogy találjon egy ilyen közösséget életében, és legyen módja így dolgozni – érezze meg a különbséget, és akkor meg fogja érteni, hogy miről is szól itt ez a néhány sor!

Rakonczay Gábor és Viki – azaz tényleg fejben dől el minden

A múlt héten tartott előadást a Fiatal Vezetők Akadémiájának motivációs modulján Rakonczay Viki, a óceánt átevező kenus felesége. Már az első találkozásunk is hihetetlen magával ragadó volt. Ritkán adódik olyan lehetőség az életünkben, amikor egy ennyire pozitív, hittel teli emberrel személyesen le tudunk ülni beszélgetni. Szinte érezni lehetett az erőt és a pozitív hullámokat, amiket sugárzott felénk. Csodálatra méltó jelenség Rakonczay Viktória, hiszen mindezt úgy tette, hogy férjéről már hetek óta nem tudott semmit. Bámulatra méltó volt az az eltökéltség, amivel állította, hogy biztosan nincs Gáborral semmi baj, csak a kommunikációs rendszere romlott el (az az egyetlen műholdas telefon, amit magával vitt az útra). Ahogy telt az idő, és a kenus még mindig nem akadt össze egyetlen hajóval se, nem látta senki, és neki sem sikerült hírt adni magáról az óceánról, szerintem egyre többen követték nyomon az eseményeket, szurkoltak érte, de valószínű, hogy egyre többen adták fel a reményt, és kimondva vagy kimondatlanul gondolták úgy, hogy ennek az eddigi hihetetlen sikertörténetnek itt vége szakad, és mi lesz szegény Vikivel, hogy fogja feldolgozni a veszteséget.

Szerencsére erre a szomorú forgatókönyvre nem került sor. Viki még múlt hét szerdán is azt mondta nekünk, hogy április közepe körül kell kikötnie Gábornak, és ő tudja, hogy egyszer csak megcsörren a telefonja, és bejelentkezik, de addig még meg kell szerveznie a hajó hazaszállítását is.

Hihetetlen példát mutattak nekünk ők ketten. Én egy életre megtanultam, hogy tényleg nem létezik lehetetlen, minden a fejünkben dől el. Ha van egy olyan célunk, ami igazán fontos nekünk, akkor tegyünk meg érte mindent, higgyünk benne, keressük a támogató, pozitív emberek társaságát, és ami talán a legfontosabb, hogy higgyünk önmagunkban - illetve, ha nem egyéni a feladat, hanem van egy társunk vagy akár egy csapatunk, akkor bennük is hinni és bízni kell maximálisan – és akkor sikerülni fog. Viki, Gábor elmondtátok, megmutattátok, bebizonyítottátok! Köszönjük!!!

Intenzív és instant csapatépítés - avagy klipforgatás coach szemmel

Férjem hobbi filmes is, így rajta keresztül néha belelátok egy-egy videoklip vagy film elkészülésének kulisszatitkaiba. Most a legutóbbi, legintenzívebb élményt szeretném megosztani. Arra a háttérmunkára fókuszálva, hogy az összegyűlt művészekből hogyan vált a forgatási nap végére egy igazán jól együttműködő csapat.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy múltbéli jól sikerült közös munkára hivatkozva felkereste a zenekarvezető a férjemet, hogy lenne-e kedve egy újabb klip elkészítéséhez. Innentől kezdve beindult a gépezet. Megvolt a közös cél, amire fel kell állítani egy stábot, és egyben a feladat is ráadásul elég rövid határidővel. 

Férjem, mivel egy nagy adag tehetséggel valóban csak hobbiból, örömből filmezik, így nincs állandó, kialakult gárda körülötte, akiket ilyenkor csak pikk-pakk össze tudna rántani. Az évek és a közös munkák során már megtalálta azokat a hasonló beállítottságú társakat, akikkel szeret és tud is együtt dolgozni. Első körben, tehát feléjük indult a körtelefon, hogy benne lennének-e egy újabb közös munkában. Szerencsére mindenki egyhangúlag és lelkesen rábólintott a felkérésre. Így a csoport egy részének az összeverbuválása néhány nap alatt meg is történt. A forgatás szempontjából őket nevezném a filmes csapat magjának (4 fő), akik már ismerik egymást, van közös múltjuk, tudják egymás erősségét, gyengeségét – nem nulláról kell felépíteni, kiosztani a szerepeket – ez sokban megkönnyíti, lerövidíti a folyamatot.

Nekik kell erősen együttműködni, különösen az előkészítő, ötletelő fázisban a másik évek óta működő csapattal, a zenekarral (a zenekart itt tágabb értelemben gondolom, nem csak a színpadon megjelenő zenészeket értem alatta, hanem az őket támogató, körülvevő menedzsmentet is).

A célja mindkét csapatnak közös: egy ütős klipet készíteni.

Első körben az egyeztetések során kirajzolódik a téma, stílus, hangulat. Ennek legfontosabb lépése, hogy az eddig féltve őrzött új dalt megosztják a zenészek a filmesekkel (természetesen teljes titoktartást kérve – hogy akkor és úgy durranjon és legyen bemutatva, ahogy azt már eltervezték). Tehát lefektetik a közös munka keretekeit. A két csapat erre a munkára egy egységes alkotóközösségé alakult, formálódott, meghatározták az együttműködés feltételeit.

A következő lépés az ötletelés, ki mit szeretne, mi legyen benne, mi ne legyen benne. Első körben még csak nagy vonalakban, aztán egyre kisebb részletekig lebontva, a konkrétumok is kezdenek kirajzolódni. Megtalálják a helyszínt, fixálják a jeleneteket.

A filmes stáb összeállítja az anyagát, a fontosabb kérdésekben egyeztetve a zenekarral, de néhány dologban önállóan, proaktívan dönt és cselekszik, halad a folyamat. A végső döntést természetesen együtt hozzák, minden csapattagot értesítenek mindenről, a zenekar jóváhagyása nélkül nem készül el semmi.

Egy nagyon aktív, jó dinamikájú többnyire telefonon, ill. neten keresztül zajló alkotói folyamat zajlik ilyenkor, amelyben mindenki kiveszi a részét. A folyamat vezetője, inspirálója azonban a két vezető. Mivel úgy tűnik, hogy hamar megtalálták a közös hangot, jól együtt tudnak működni, ez a folyamat valóban energiával teli, és egyre inkább motiváló, előrébb vivő.

A forgatás előtt néhány nappal összeáll a végső forgatókönyv is. Először a filmes stáb tart egy végső egyeztető találkozót, amin részletesen átbeszélik a forgatás napját, illetve, hogy kinek mi lesz a feladata. A forgatás előtt két nappal pedig a zenekarral együtt tartanak egy közös egyeztetést. Itt már csatlakoznak a világításért és a hangért felelős tagok is, hiszen velük is nagyon fontos fixálni, hogy milyen eszközökre lesz szükség, mivel készüljenek, és mi lesz a szerepük a nagy napon. Azaz az együttműködő a projektbe besegítő újabb tagok érkeznek, akiket szintén képbe kell hozni, informálni kell, hogy ők is lássák a „nagy képet” és abban a szerepüket.

És végül elérkezik a forgatás napja, amire közel egy hónapja készül minden beavatott. Ilyenkor a rendező egyértelmű vezetővé növi ki magát. Ez szükséges ahhoz, hogy a megjelent közel 40-50 embert megfelelően tudja irányítani, koordinálni és kordában tartani. Hiszen az ő fejében állt össze a klip, ő tudja, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy utána a vágás során egy valóban jó anyagot tudjon összetenni. Neki itt fejben, lélekben, mentálisan nagyon helyt kell állnia, hiszen ami ezen a napon nem történik meg, az már nincs is. Ha kimarad egy felvétel, akkor már hiába jut eszébe, hogy milyen szuper lenne egy közeli arc – az már pótolhatatlan. Ha jobban belegondolunk az üzleti életben egy-egy tárgyalás, szerződéskötés is hasonló, ha akkor ott nem jutott eszünkbe, hogy rákérdezzünk, lefixáljunk valamint, vagy nem mondtuk el az egyik kulcs érvünket, akkor azt már nem vagy csak nehezen tudjuk pótolni.

És persze adódnak, mint ahogy minden projekt során adódhatnak előre nem várt fejlemények. Pl.: a lefixált helyszínen éppen egy építkezést kezdtek meg. Szerencsére sikerült megbeszélni, egyeztetni, hogy azon a napon inkább más területeken folytatódjon a munka, hiszen különben neki se tudtak volna kezdeni a forgatásnak. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne a kétségbeesés, pánikolás ragadja el az embert, hogy most aztán mi lesz, hanem a megoldásra fókuszálva a lehetséges kiutat keresse. Mindig van választási lehetőség, mindig van „b” verzió, csak észre kell venni.

A forgatás összességében jól sikerült, nagyon jó hangulatban zajlott, és minden olyan kép felvételre került, amihez szükség volt a kliphez. Ezt a napot még kb. két hét intenzív és magányosabb munka követte a vágóasztal mellett, de az egyeztetés itt is folyamatos volt a zenekar felé. A felfokozott hangulatú nap tovább erősítette a csapatok közötti bizalmat és figyelmet. Mindenki nagyon várta már a végeredményt, ami úgy valóban olyan lett, mint amit az elején elképzeltek, megálmodtak, sőt...

Csapatépítés

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy jó pár multinál eltöltött évvel a hátam mögött különféle tréningek, képzések és coachingok sorát járhattam meg. Természetesen volt közöttük sok hasznos is, de olyan is akadt, amiről szinte egy szót se tudnék visszaidézni, és olyan is sajnos, ami inkább rontott a helyzeten, mint javított volna.

A csapatépítés számomra egy nagyon érdekes kérdés. Nem hiszek abban, hogy ha látszik, hogy van egy kicsit döcögősen működő csapat, vagy esetleg egy újonnan létrehozott csoport, kapjanak egy jó kis egy-két napos csapatépítő tréninget és pipa, minden meg van oldva. Jelentem az esetek túlnyomó részében semmi sincs ezzel megoldva. Lehet az akármilyen szuper program akár kinti, akár egy terembéli, ha a csoportot mozgató (és adott esetben negatív irányba vivő) alapvető problémák nem kerülnek ki az asztalra, és tárulnak fel, akkor az csak felületi látszat munka és egyáltalán nem fog tartós, mély változást eredményezni az emberek együttes működésében. Igen ám, de a csapatépítéseknek általában az is célja, hogy érezzék jól magukat a kollégák, szerezzenek együtt pozitív élményeket, ismerjék meg egymást más helyzetben. Ezzel viszont nehezen egyeztethető egy feltáró, őszinte, problémákat kitevő megbeszélés – ami legalábbis az elején biztos nem kellemes és pozitív hangulatú. Na akkor hol az igazság? Mit lehet tenni?

A kérdés, hogy mi a cél? Ha tényleg egy kellemes napot szeretnénk szerezni a csoportnak, akkor nyugodtan el lehet küldeni őket egy un. outdoor tréningre, ahol nem mindennapi helyzetekben kipróbálhatják magukat. Még akár jobban meg is ismerhetik egymást, pozitív közös élményeket tudnak szerezni, sőt még tanulhatnak önmagukról is. Viszont óvatosan bánnék egy ilyen tréninggel, ha már eleve egy feszült légkör van a csoporton belül, hiszen az egyes feladatok ezt még jobban kihangosíthatják, ami aztán pontosan a tréning pozitív hozzáadott értékét rombolja szét teljes mértékben, hiszen inkább csalódott, megalázott, kedveszegett, sértődött kollégák ülnek egymással szemben a végén (ilyenben is volt részem és nem éreztem, hogy most ettől előrébb lennénk az ügy megoldásában, sőt..).

Én úgy látom, hogy az igazi fejlődést, igazi áttörést, csapattá forrást különösen jól tudja támogatni egy csoportos coaching folyamat, ami ugyan lassabb, mint lezavarni egy-két napos tréninget, és sokkal munkásabb a résztvevőknek is, de ha igazán fontos, hogy jól és hatékonyan tudjanak együttműködni, és valóban megértsék a tagok egymás működését, és a közös célt, amiért együtt kell küzdeniük, akkor ez egy nagyon jó eszköz lehet. Érdemes használni és teret engedni neki!

Fontos, hogy legyen célunk!

Az élet tényleg úgy működik, hogy vannak sikeres emberek, akiknek minden olyan könnyű és vannak kudarcra ítéltek, akiknek nehezen jönnek össze a dolgai? Ezt sokat hallom, de bevallom, én nem hiszek benne. Szerintem a kérdés kulcsa, a döntés a fejünkben van, tőlünk függ, hogy melyik csapatba tartozunk. Biztosan vannak szerencsésebbek és kevésbé azok, ezt el tudom fogadni, de hogy miként állunk az élethez és mit hozunk ki belőle, az a legnagyobb mértékben tőlünk függ, rajtunk múlik.

Hiszek abban, hogy mindig van választási lehetőségünk, szinte mindig minden helyzetben mi döntünk és választunk, hogy melyik úton indulunk el. Persze a döntéseinknek vannak következményei, esetleg áldozatai (amit mi áldozunk fel cserébe, vagy akár olyan is, aki a mi döntésünk miatt kerül feláldozott helyzetbe) és persze vannak pozitív vonzatai is. Az is döntés, hogy nem változtatok a helyzeten, pedig nem érzem jól magam benne. Elég gyakran választjuk ezt az utat. Hogy miért? Mert ezt már ismerjük, még ha rossz is, de már megszoktuk. Lehet panaszkodni, morgolódni. Ha a változtatás mellett tesszük le a voksot, akkor a feltételezhetően jobb, de ismeretlen világnak vágunk neki, kiszámíthatatlan, hogy pontosan mi fog történni és persze tenni, fáradozni is kell a változás érdekében. Sajnos, mi emberek úgy vagyunk összegyúrva, bekódolva, hogy nem szeretjük a változásokat. Épp ezért a változáshoz nagy akaraterő, elszántság, eltökéltség, erő szükséges. És persze az sem árt, ha van mellettünk valaki, akire tudunk közben támaszkodni, aki átlendít a nehéz helyzeteken, aki nem hagyja, hogy az a fránya gumikötél visszarántson minket a régi, ismerős, megszokott útra.

Nagyon sokat segít, ha egy jól körülhatárolt cél lebeg a szemünk előtt, egy olyan, ami elég vonzó és inspiráló ahhoz, hogy szinte húz magához. Munkánk során sokat használjuk a SMART célokat. Egy gyors megállót tennék, annak tisztázására, hogy milyen is a SMART cél?

S- specifikus, azaz az egyénre szabott,

M – mérhető, mindent lehet mérni, ha már minden kötél szakad, akkor egy 1-10 skálán bejelöljük a jelent és a vágyott célt,

A – attraktív, elég vonzó legyen, olyan, ami valóban fontos számunkra,

R – reális, elérhető, a valóság keretein belül mozogjon,

T – tervezhető, időben behatárolható, határidővel rendelkező.

Hogy miért is tartom hasznosnak, ha valaki ki tud tűzni maga elé egy ilyen célt? Mert csak olyan céllal érdemes foglalkozni és dolgozni rajta, ami valóban ott és akkor nagyon fontos neki, mert abban lesz az energia, és ott fognak tényleg történni az események, egy ilyen célért sokkal többet megteszünk, mint egy olyanért, amit csak úgy kaptunk, vagy csak azért szeretnénk neki megfelelni, mert a környezet ezt várja el tőlünk.

A coaching folyamatban sokszor eltelik akár két-három ülés is, mire megszületik az igazi cél, amivel aztán dolgozni lehet. Ez nem baj, mert közben is haladunk, munka folyik, tisztul a belső kép, egyre nagyobb rend lesz a fejbéli polcon. És ha jó munkát végeztünk, akkor egy jól meghatározott cél érdekében dolgozni sokkal könnyebb, szinte magától érthetően kirajzolódnak a lépések.

Szóval, kedves olvasó, neked meg van a célod?